Barbados a Karib-térség egy kis szigetállama, a Kis-Antillák legkeletibb tagja. Az ország neve a spanyol „szakállas férfi” kifejezésre vezethető vissza, és azzal is kapcsolatba hozzák, hogy az itt honos fügefák levelei szakállra emlékeztetnek.

Nagy-Britanniától 1966-ban függetlenedett. Felszíne sík, éghajlata trópusi. Gazdaságát – a jelentős idegenforgalom mellett – a cukornádtermesztés, a cukor- és rumgyártás jellemzi. A sziget nagy részét korallzátonyok övezik. Van egy egyértelműen szélcsendes és egy szél felöli oldala.

Domborzatát tekintve Barbados talán a legváltozatosabb karibi sziget. A szélcsendes nyugati parton húzódnak a legszebb strandok és a legelegánsabb szállodák. A hullámok korbácsolta sziklás keleti partot a zord természeti szépségeket és izgalmas látványosságokat kedvelők keresik.

A modern Barbados

1884-ben a barbadosi Mezőgazdasági Társaság levelet küldött Sir Francis Hincks számára, amit a nyilvánossággal is megismertetett. Hincks akkoriban jelentős közéleti szerepet játszott Kanada domíniumban. Ebben a levélben a Társaság felvetette annak lehetőségét, hogy Barbados csatlakozna Kanadához. Kanadában vita alakult ki a kérdésről. 1952-ben a Barbados Advocate című újság megkérdezett számos jelentős barbadosi személyiséget, poltikusokat, jogászokat, üzletembereket, valamint Sir Thedore Bankert, a barbadosi képviselőház akkori elnökét, aki később a Szenátus első elnöke lett, és másokat. A körkérdés nyomán az újság úgy találta, hogy a megkérdezettek körében népszerű az gondolat, hogy az éppen megalakítás alatt álló Brit Nyugat-Indiai Közösség kapjon teljes dominiumi státust és együtt öt éven belül csatlakozzanak Kanadához.

A brit eredetű ültetvényesek és kereskedők domináltak a helyi politikában, mert magas jövedelmi küszöbhöz kötötték a választójogot. A lakosság több mint 70%-a, meg a jogfosztott nők ki voltak zárva a demokratikus folyamatokból. Ez így volt az 1930-as évekig, amikor az egykori rabszolgák leszármazottai elkezdtek politikai jogokat követelni. Ennek a mozgalomnak egyik vezetője volt Sir Grantley Adams, aki 1938-ban megalapította a Barbadosi Munkáspártot. Ennek mai neve Barbadosi Haladó Liga. A monarchia megbízható támaszaként Adams és pártja több jogot követelt a szegények számára. 1942-ben valamivel haladóbb kormányzat alakulhatott, mert a választójog jövedelmi határát leszállították és a nők is szavazati jogot kaptak. 1949-ben az ültetvényesek elvesztették ellenőrzésüket a kormány felett és 1958-ban Adams lett Barbados miniszterelnöke.

1958-tól 1962-ig Barbados tagja volt a Nyugat-Indiai Szövetségnek, amely szervezetet lerombolták tagjai érdekkülönbségei és széthúzó nemzeti öntudata. Ez a szövetség egyébként a térség brit gyarmatait tömörítette és korlátozott törvényhozó hatalommal rendelkezett. Adams volt ennek első és egyetlen miniszterelnöke, de törekvései sikertelenek maradtak a szövetség rendszere és amiatt, hogy a monarchia intézményének következetes védelmét politikai ellenfelei úgy értelmezték, hogy ki szeretné terjeszteni hatalmát az ő országukra. Ekkor Walton Barrow, egy elszánt reformer lett a népi törekvések új szószólója. Barrow elhagyta a Munkáspártot és megalakította a Demokratikus Munkáspártot, Adams konzervatív kormányzatának liberális alternatívájaként. Barrow számos haladó szociális programot kezdeményezett, ilyen volt az ingyenes oktatás minden barbadosinak, meg az iskolai étkeztetés bevezetése. 1961-ben Barrow felváltotta Adamsot a miniszterelnöki székben és pártja lett a kormány fő ereje.

Amikor a Nyugat-Indiai Szövetség feloszlott, Barbados visszatért korábbi státusához, önkormányzó gyarmat lett. A sziget képviselői tárgyalásokat folytattak függetlenségükről az Egyesült Királysággal az 1966-os alkotmányozó konferencián. Éveken át tartó békés demokratikus átmenet után Barbados független állam lett a Nemzetközösségen belül 1966. november 30-án. Ekkor Barrow lett az első miniszterelnök.