A gép a tengerszinten lévő Bagdorában landol, ahonnan még jó három óra a dzsip-taxival a rettenetes állapotban lévő, kátyúkkal teli hegyi szerpentinen eljutni a 2034 méter magason fekvő 120 ezres városba. Oda- és vissza is találkozunk a világ legrégebbi, 1881 óta közlekedő, bájos kis keskenysávos „játékvonatjával”.
Nem éppen gyorsvonat. Ezt az is jelzi, hogy a turisták időnként leugrálnak róla fényképezni, aztán menetközben visszaszállnak. A meredekebb szakaszokon a fűtő a mozdony elejére térdepel, ahonnan homokot szór a sínekre, hogy azon a gőzös megkapaszkodhasson, és a meredekebb emelkedőkőn ne csússzon vissza! Hétórás útján a vonat hol a szerpentin mentén, hol azt keresztezve halad, át a falvak főutcáin is. A sínt a helyiek járdának, sőt kirakodó vásárnak is használják, a napi két járat mellett nem kell gyakran felkapkodniuk az áruikat.
Mikor estére megérkezünk, ledobjuk a valaha jobb napokat látott szállodában a holminkat, és rohanunk enni. Az egyetlen még nyitva lévő, helyiek látogatta indiai étkezdében kedélyesen üvöltöző pincérek tálalják a finom zöldséges, húsdarabkákkal kevert sült rizst. Alig 300 forintnyi rúpiát fizetünk – a külföldiek kedvelt éttermeiben a többszöröséért ehetnénk rosszabbat.
Hajnali fél ötkor még sötét van, de már megint úton vagyunk. Mi is beleesünk abba a turistaőrületbe, hogy pénzt adunk a napfelkeltéért. Vagy 500 jármű nap mint nap ezrével viszi fel a többségében belföldi turistát a 10 kilométerre lévő Tigrishegyre, hogy megnézzék a napfelkeltét, amint megvilágítja a Himalája keleti ormait. Rejtély, hogy miért a szűk kilátóban tapossuk egymást, ahol csak a második sorban kaptam helyet, de szerencsére az indiaiak alacsonyak. A jobbaknak még drágább emeleti páholyai is vannak. Aztán üdvrivalgás: a Nap, nem egészen váratlanul, valóban felkel és gyönyörűen megvilágítja a hegycsúcsokat, amelyek egyike talán - távol van, pontosan nem látni – a 8598 méteres Kancsendzönga, India legnagyobb, a világnak pedig a harmadik legmagasabb orma.
Szusszanunk egyet és körülnézünk a városban. Tényleg bájos, nyüzsgő, eleven hely. Építészete érdektelen. Egy-két romos gyarmati, meg néhány pompás újgazdag villa, többségük igénytelen, a kalkuttainál azért gazdagabb házikó, Ám Dardzsiling fekvése lélegzetelállító, ahogy a meredek hegyoldalon az apró házakkal szegélyezett utcácskák felfelé kanyarognak.
Aztán a változatosság kedvéért, megint egész napos dzsipezés. A legérdekesebb maga az út, a gyönyörű teaültetvények, a zöld minden árnyalatával, a mélybe zuhanó völgyekben megülő felhőpamacsaival. És sok kedves ember, tibetiek, nepáliak, gurkák – nekünk, európaiaknak mind mongoloknak tetszenek, kerek, barna arcukkal, lapos orrukkal, alacsony termetükkel.
Lélegzetelállítóak a buddhista templomok. Van köztük pompázatos színekben tobzódó több százéves, de érdekes az 1972-ben épült, elegánsan visszafogott japán Béke Temploma is. Gandhi tanítványa, a rendalapító Fudzsi Gurudzsi építtette, aki a hirosimai és nagaszaki atombomba után szegődött el békepapnak. Valamit tudhatott, mert száz évig élt.
Meglátogatunk buddhista iskolát, ahol a kétszáz „barna csuhás” nebuló pont úgy rohangál, játszik, rosszalkodik, mint bármely civil kortársa. Benézünk a tiszta kis rendelőjükbe, ahol egy tibeti származású orvos gyógyít. Érdekes, hogy a kolléga drog-prevenciós önkéntes munkájáról is beszámol. Megtudjuk, hogy igen sok errefelé a tant, az olcsó rizspálinkát ivó alkoholista, és hogy barnacukornak hívják a szintén nagyon kedvelt kokaint. Sajnos a világ e távoli szögletén AIDS-es is akad már.
Az Everest múzeumba megnézzük a Himalája meghódításának jól dokumentált relikviáit. A Mont Everestet, az új- zélandi Edmund Hillaryval együtt 1953-ban elsőként meghódító serpákra, Tenzing Norgayra igen büszkék az indiaiak, haláláig nagy becsben tartották. Akár a nagy magyar nyelvészt, tibetológust, Kőrösi Csoma Sándort, akit 1842-ben itt temettek el. A helyi kis temetőben a sírján mindig sok a virág. Új idők új széljárását jelzi, hogy „Ébredj magyar!” feliratú új táblácska virít a sírfalon, és még rovásírást is fölé róttak.
Este még korzózunk egyet a város főterén. Megbámuljuk a letűnt brit birodalom kis gurka utódai, a helyi iskolások egyenruháját: régi szabású fekete öltöny, fehér ing, sötétkék nyakkendő, fekete lakkcipő. A plusz tízfokos hidegben a fázós indiaiakon, télikabát, kesztyű. Kicsit tartunk a környező kerítéseken tetvészkedő majomhadtól, csoportosan agresszívak tudnak lenni, de nem bántanak. A teaházakban európai turisták hörpölik finom dardzsilingi teájukat. Hátizsákos fiatalok a sütödék előtti padokon majszolják az igen csípős, finom helyi specialitásokat. A parázson sülő kukoricát kipróbálom, finom – olyan, mint otthon.
Aztán mély alvás. Kellemes hűs levegő. És csend – a kalkuttai éjjel-nappali lárma után maga a megváltás.
Másnap még gyors séta a városkában, egzotikus botanikus kertjében. Megnézzünk egy buddhista szertartást is - bensőséges, és senkit nem zavar a külföldiek hada.
Aztán hosszú út hazafelé. Este hétkor nagyot szippantok a 37 fokos büdös kalkuttai levegőből. Újra "itthon", legalábbis a következő egy hónapra.
 |
Ha a hétköznapok után, egy hosszú hétvégén ki akarsz szabadulni a 15 milliós Kalkuttából, és a forró, száraz, piszkos szmog után egy kis hűvös, tiszta levegőre vágysz - igencsak meg kell küzdened érte. „Elugrani” a Himalája keleti részén fekvő híres Dardzsilingbe, a volt brit helyőrségbe, amelyet már a gyarmati időkben is tiszti üdülőhelyként használtak, egynapos program.
