A Gran Canaria (spanyolul a.m. „Nagy Kanári[-sziget]”) a Kanári-szigetek névadó tagja. A csaknem kör alakú sziget 1532 km²-en terül el az Atlanti-óceánban; közepén az 1950 méteres Pico de las Nieves vulkán magasodik a Tejeda-hegység legmagasabb tagjaként.

A hegység hágói, völgyei és sziklái vadregényes tájakon választják ketté Gran Canaria déli és északi részét. Az éghajlat kettőssége, eltérő flórája és faunája miatt a szigetet kis kontinensnek is nevezik. Ez az elválás nem csupán égtáj szerint értendő.

Amíg a sziget északi részén csapadékos éghajlatot találunk buja növényzettel és banánültetvényekkel, közepe kopár "holdbéli táj", déli partja pedig száraz, szinte sivatagos. Így aztán északon fejlett a mezőgazdasági élet: a vulkánok lankáin nem ritkák a szőlő-, banán- vagy dohányültetvények. Itt vannak a fontosabb városok; többek között Las Palmas, a sziget legnagyobb városa, a Keleti Kanári-szigetek fővárosa.

A Gran Canaria nevet a rómaiak adták a szigetnek, és az rajta maradt annak ellenére, hogy római valószínűleg sosem tette rá a lábát. Ez valószínűleg a kutya latin nevéből (Canis) származik, mert II. Juba Észak-afrikai uralkodó beszámolója alapján a névadó idősebb Plinius úgy gondolta, hogy a szigeteken sok kutya él.

A spanyol hódítók több sikertelen kísérlet után 1478-ban, Juan Rejón vezetésével vetették meg lábukat a szigeten. Bár több győzelmet is aratott, sőt, Doramas, a Telde királyság guanartaméja (főnöke) ellentámadását is leverte, Rejónt mégis elmozdították pozíciójából, és a király Pedro de Verára bízta a hadjárat vezetését. Ő a következő öt évre szüneteltette a hadjáratot, és a meggyőzés eszközével próbált diadalt aratni. 1483-ban a sziget guancs főnöke, Tenisor Semidan áttért a keresztény hitre, és ezután meggyőzte honfitársait, hogy adják meg magukat. A sziget Spanyolország új gyarmataként hamarosan a mindenfelől idesereglő kalandor csőcselék prédájává vált.