 Darabokra tépett, kiszáradt nádat szórnak hetente a sziget járószintjére, ugyanis a vízben alul található rész szépen lassan rohad, így fentről kell újra és újra pótolni a „talajszintet”, hogy megmaradjon az 50 cm és 1 m közötti magasság. Ezeken a nádszigeteken állnak szintén nádból a kunyhócskáik, még mini templomuk is van. Bedöcögünk a földúton Juliaca városába, ami a maga pár tízezer lakosával a Titicaca-tó környékén majdhogynem metropolisznak számít.
|
A perui buszsofőrök nem arról híresek, hogy elrettentené őket a földutak kevéssé biztos volta, ám vemhescsiga-tempónk oka most az, hogy a magasabb rendű földútról az alacsonyabb rendűre tereltek minket.
Az első számú út helyén ugyanis látszólag műutat építenek, bár ennek egyelőre se híre, se hamva, viszont a semmi közepén már ott feketéllik nagy büszkén egy aszfaltozott körforgalom.
Rajta egy úthenger körözget, benne a sofőr integet kifelé a nézőseregnek – ugyanis e jeles eseményt a város spontán piknikkel ünnepli meg, aki él és mozog kitelepült ide. Három biliárdasztal és számtalan csocsóasztal áll a puszta földrögökön szabad ég alatt, komoly bajnokságok folynak. A felállított padokon ülve és tátott szájjal lehet az úthengerben gyönyörködni, vagy éppen traccspartizni, és bombaüzletet bonyolítanak a kukorica- és italárusok is.
Tó a fellegekben
Punóban, a Titicaca-tó „fővárosában” már hemzsegnek az aszfaltozott utak, viszont az utca embere fele annyira sem jó kedélyű. Bár lehet, hogy ezt az időközben begyűjtött gyomorrontás miatt látom csak ilyen negatívan. Hogy vigasztalódjak, reggel gyorsan hajókirándulásra indulok a világ legmagasabban fekvő, hajózható taván (tengerszint feletti magassága 3850 m) a Kepes András műsorában gyerekfejjel megcsodált úszó szigetek és Taquile szigete felé, de sajnos ezúttal a tömegturizmus legdurvább formájába sikerül beleszaladnom. Rikító vörös pulóveres idegenvezetőnkben egy félresikerült színész veszett el mesés humorral – mesés, úgymint hol van, hol nincs, de inkább ez utóbbi. Hatalmas poénjainak egyikét mindjárt nyitásként elsüti: úticélunk Taquile-szigete, ami nem összekeverendő a tequilával…
Miután kifutunk az öbölből, megcélozzuk a messzeségben felsejlő, már Bolívia területén álló, 6000 méternél magasabb hófedte csúcsokat. A Titicaca-tó az inkák szent tava, amelyhez indián mesék és mondák tömkelege kötődik. A szájhagyomány szerint a környékén már akkor is laktak emberek, amikor a hold még nem ragyogott az égen. Aztán egyszer csak megjelent a hold, ám leesett, pontosan erre a helyre zuhant, hatalmas lyukat vájt és az megtelt vízzel – így keletkezett a tó. Az égen pedig hosszú idő múlva megjelent a most is látható hold.
Körülöttünk mindenfelé élénkzöld totoranádas, ami akár 4 méter magasra is megnőhet, hajónk a közötte kitisztított utcácskákon siklik. Egy óra után elérjük az urók (így hívják a nádi szigetlakókat) tóban úszkáló, pusztán totoranádból álló szigeteit – Kepesnek is alig hittem, de tényleg emberek élnek itt a víz kellős közepén, pusztán egy nádhalom tetején. Merthogy itt minden ebből készül: darabokra tépett, kiszáradt nádat szórnak hetente a sziget járószintjére, ugyanis a vízben alul található rész szépen lassan rohad, így fentről kell újra és újra pótolni a „talajszintet”, hogy megmaradjon az 50 cm és 1 m közötti magasság. Ezeken a nádszigeteken állnak – szintén nádból – a kunyhócskáik, még mini templomuk is van.
fn |
