Ősszel már lényegesen kevesebb turista látogatta Székelyudvarhelyt és környékét, július-augusztusban azonban szép számmal fordultak meg idén is, főleg magyarországiak. A megszokott, klasszikus kép úgy néz ki, hogy megérkezik a turistabusz, leparkol, leszállnak a fényképezőgépes, napszemüveges, szandálos turisták.

Úgy folytatódik, hogy a közelben benyalnak egy fagyit, megnézik a szobrokat a parkban, és esetleg koszorút vagy nemzetiszínű szalagot aggatnak Csaba királyfi, Nyirő József, Wass Albert („Vándor Székely Hazatalál") szobrainak nyakába.

Ezután (vagy közben) lefilmezik, lefotózzák az önjelölt idegenvezetővé avanzsált cigánygyerekeket, a maradék aprót odalökik nekik, aztán buszoznak tovább a Gyilkos- vagy a Szent Anna-tóhoz, esetleg Csíksomlyóra. Útban arrafele meghallgatják azt a történészek által egyáltalán nem igazolt, de mozgalmas, torokszorító sztorit, miszerint az unitáriusok egykor rátámadtak a békés katolikus Csíkra.

A turistáknak nagyon kevés hányada látogatja meg a Székely Támadt várat, illetve a Haáz Rezső Múzeumot (nem beszélve a város legrégebbi, középkori épületéről, a Jézus Szíve kápolnáról, de annak távoli fekvése nagyban megnehezíti ezt) – a nálunk fejlettebb civilizációkban az a minimális, hogy az utcákra kis, eligazító nyíltáblákat helyeznek. Persze belegondolni is rossz, ha a Kossuth utca sarkán tábla jelezné a kápolna irányát, mert ha a távolság nem lenne feltüntetve rajta, bandukolhatnának lefele kilométereket, s a tájékozatlanabbak esetleg a Kossuth utcai ortodox templomnál horgonyoznának le.

A megfelelő, ízléses tábla néha többet érhet, mint a prospektus, s esetleg azért is megy el a kedvük a város további látnivalóinak megtekintésétől, mert inkább igyekeznek visszamászni a buszba, olyan nyomásnak vannak kitéve a hangoskodó koldusok részéről.

Egy személyes élmény (ami bárkivel megtörténhetne): júliusban magyarországi ismerősöket vártam a szoborparknál, de a szolgálatos cigánypurdé hamarabb rájuk köszönt, mint én, aki kénytelen voltam magyarázkodni, hogy igen, ez sajnos nálunk jellemző, és annak, hogy szerény véleményem szerint nem szórakoztató, üde színfoltot jelentenek e békésnek vélt kisvárosban, úgy tudtam nyomatékot adni, hogy dörgedelmesen megremegtettem hangszálaimat. Akkor már tudtam beszélgetni ismerőseimmel.

Az utóbbi egy évben a jelenség annyira elharapódzott, hogy az önkormányzati üléseken is rendre napirendre került a téma, de megoldást nem sikerült találni. Találtak viszont alternatívát maguk a koldusgyerekek, akik újabban „szolgáltatást" is nyújtanak, tehát „megdolgoznak" a pénzükért a parkban: a történelmi személyiségek egyikéről-másikáról rövid ismertetőket tanultak be, a turisták elé állnak, és elmondják azt úgy, ahogy az alábbi filmecske is tanúsítja: Van olyan lefilmezett eset is, ahol a turistacsoport vezetője – enyhén szólva – le is „vizsgáztatja" az idegenvezetőt, illetve kiegészíti „tudományát":

Lépten-nyomon arról hallunk, hogy Székelyföldet a turizmus adja el. Emberek, cégek, fórumok, programok foglalkoznak ezzel, jobbnál jobb ötletekkel jönnek, hiszen mindannyiunk érdeke, hogy a térség, a székelyföldi városok fejlődjenek.

Azonban az ellen, hogy Székelyudvarhelyre ne a fagyiturizmus és az önjelölt idegenvezetők, illetve koldusgyerekek legyenek a jellemzők, tenni kellene valamit. S ez a valami nem a fagylaltárusító helyek bezárása lenne. A fagyi ugyanis jólesik a nyári melegben.