A Világörökség Bizottság 1987-ben a magyarországi várományos helyszínek közül Budapest mellett elsõként a Nógrád megyei palóc falut, Hollókõt vette fel a Világörökségi Listára.
A legfontosabb feltételnek, azaz az egyedi és egyetemes jelentõségnek Hollókõ azzal tett - és tesz - eleget, hogy a XVII-XVIII. században kialakított falu a hagyományos településforma, a tradicionális építészet és a XX. századi mezõgazdasági forradalmat megelõzõ falusi élet páratlan példája, melyet sikerült eredeti állapotában megõrizni.
A falu története a XIII. századig nyúlik vissza, mivel a tatárjárás után épült fel a Szár-hegyen a vár. A sziklára épített erõdítményhez egy réges-régi legenda fûzõdik, mely a helyiek szerint a település nevére is magyarázatot ad. Történt egyszer, hogy bizonyos Kacsics András - a XII. századtól ténylegesen a Kacsics nemzetség tagjai voltak ezen a területen a földesurak - elrabolta a szomszédos földesúr szépséges asszonyát, s épülõ várába zárta. Az asszony dajkája azonban, aki "mellékállásban" boszorkány volt, szövetkezett az ördöggel, és rávette ot, hogy fiai változzanak hollóvá, és az asszonyt körülvevõ erõdítményt kõrõl kõre lebontva szabadítsák ki õt. A hollófiak így is tettek, ám - becsületükre legyen mondva - nem szórták csak úgy szerteszét a köveket, hanem egy közeli bazaltsziklán új várat raktak belõlük. Ez lett aztán Hollókõ vára.
Mivel a korabeli oklevelek jobbára csak a várat említik, a faluról a középkorból pusztán az a tény ismert, hogy már a XIV. század elsõ felében egyházas hely volt. A török hódoltság idején sok más településhez hasonlóan Hollókõ is elnéptelenedett: 1715-ben mindössze három adóköteles háztartásról szólnak a vármegyei összeírások. Újratelepítése viszont hamarosan megtörténhetett, hiszen 1720-ban már nemes községként szerepelt a nyilvántartásban (ez azt jelentette, hogy lakói mentesültek az adófizetés kötelezettsége alól). A környék kedvezõtlen termõhelyi adottságai miatt hosszú idõre megrekedt a település fejlõdése.
A településen többször pusztított tûzvész, mivel a házakat fából építették, alapozás nélkül, és könnyen gyulladó zsúptetõvel fedték, a szabad tûzhelyek felett pedig kémény helyett csak füstlyukakon szellõztettek. Az 1909-es nagy tûzvész jelentette a fordulópontot: az immár vályogfalú házakat kõalapra emelték, és szarufás tetõszerkezettel, cserépzsindellyel fedték, megõrizve eredeti formájukat. A mind a századelõ hangulatát, mind az õsi palóc népi építészeti stílus emlékeit magán viselõ Ófalu 1911-re nyerte el mai arculatát.
Hollókõ a régiót jellemzõ, egyutcás falutípust képvisel, melynek alapstruktúráját a központi útra merõlegesen, keskeny szalagtelkeken elhelyezkedõ házak kettõs vonala jelenti. A palóc településeken a nagycsaládok szokás szerint egyetlen telekre építkeztek, és a család létszámának növekedésével az utcára nézõ elsõ ház mögött egyszerûen egy újat emeltek. A falu központjában, a domb tetején kialakított "szigeten" áll a kis fatornyos, zsindellyel fedett templom, melyet 1889-ben közadakozásból építettek. Az épület kivételesen jó állapota és egyszerûségébõl fakadó szépsége miatt valóságos kis ékkõ.
A ma nem egészen 400 lelket számláló település közepén elhelyezkedõ mûemlékcsoport összesen 67 védett épületet foglal magába - ezek többnyire földszintes, kontyolt nyeregtetõs parasztházak, melyek homlokfalát az utca és az udvar felõl is áttört faragással díszített faoszlopos, deszkamellvédes tornácok ("hambitusok") szegélyezik. A hagyományos palóc házak többnyire három helyiségbõl állnak: a tornácról közvetlenül a pitvarba, azaz a konyhába lépett az érkezõ, ahonnan az utcafront felé a tisztaszoba nyílt, melyet a ház ura lakott családjával, hátrafelé pedig az éléskamra, melyben a gabonát tárolták, és ez volt az idõsek hálóhelye is.
A falu lakói - 70 százalékuk nyugdíjas, az átlagéletkor 50 év felett van - a hollókoi hagyományok túlnyomó részét ma is gyakorolják. Ünnepi alkalmakkor (melyek közül a falu számára legfontosabb a húsvéti ünnepségek sorozata) ismét felöltik kézzel szõtt és hímzett népviseletüket. A tradicionális nõi öltözék a tarka színû szoknya, mely alatt munkához általában csak kettõ, nagyobb ünnepeken viszont akár 20 alsószoknyát is viseltek. A fehér vászon ingváll fölé színes - az ünnepi viselethez gazdagon hímzett - "lajbit" öltöttek, de a palóc lányok és asszonyok legszembetûnõbb ékessége a színes szalagokkal, gyöngybefûzéssel készített fõkötõ volt.
Hollókõ tehát mindmáig a múlt egy eredeti állapotában megõrzött szelete, és ez legértékesebb kulturális kincseink közé emeli. Kicsi és nagy, idõs és fiatal számára egyaránt tanulságos, emlékezetes ellátogatni a kis palóc faluba.
