2024.03.29. - Auguszta

Milánó

Milánó
Lombardia tartomány székhelye elsõ látásra inkább egy modern európai nagyvárosra, mintsem történelmi emlékekben dúskáló olasz városra emlékeztet. Aki szép idõben, repülõgépen, az Alpok és az északi tavak dombvidékei felõl érkezik Lombardia központjába, az alatta elterülõ festõi táj láttán talán nem sejti, hogy nem egy szívet melengetõ, hangulatos olasz városba érkezik, hanem a kapitalizmus és individualizmus egyik európai fellegvárába. Autóval közeledve hamarabb megsejtünk valamit.
bohócdoktor vizit szja 1%

Bármerrõl jövünk is, a három, majd négypályássá váló, örökké zsúfolt autópályák mentén sokasodó települések, a steril higiéniát sugárzó, minden négyzetcentiméteren megmûvelt táj, a mezõkbõl hirtelen kinövõ színpompás és ultramodern raktárépületek és üzemcsarnokok, a hatalmas hirdetések már száz kilométerrõl is Milánó felé néznek, annak kisugárzását hirdetik. A jólét, az õrült mobilitás és a magamutogatás világába érkezünk.



Az olaszok többségének Milánó a mediterrán hangulatoktól fényévnyi távolságra esõ, északias - "európaias" - egzotikum. Mindennap - ha akarják, ha nem - a Mibtel, a milánói tõzsdeindex állását közlõ híradásokkal kelnek és fekszenek, tudják, hogy itt van az általuk olvasott legtöbb újság és könyv kiadója, na meg a televíziók többsége is. Tudják, hogy innen indult az a fiatal és agresszív vállalkozói szellem, amelynek legfelsõbb képviselõje, Silvio Berlusconi idén már vagyonát tekintve is lepipálta a hagyományos olasz nagytõke torinói nagyságait, a Fiatot, Gianni Agnellit. Igen, ezt nagy idegenkedéssel nézik az olaszok. De azt is tudják, hogy ha komoly ambícióik vannak, ha tehetségüket igazán ki akarják próbálni, akkor a milánói vásárokon kell bemutatniuk a termékeiket, lehetõleg ide kell egyetemre jönni, itt kell állást keresni és szerencsét próbálni.



Milánóban a külföldi látogató is azonnal úgy érzi, hogy nem egy "szép", hanem egy "jó", vagy inkább nyugtalanítóan izgalmas városban van. Elég bemennie a dómtérre, a város központjába. Nincs itt semmi elandalító, meghitt vagy nyugodt. Még a Duomo, az európai építészet utolérhetetlen alkotása is a vállalkozószellemet, a telhetetlen, sokkarú mindent akarást sugározza égbe mutató, millió csipkés tornyával. A dóm elõtti teret nemcsak a turisták uralják, mint más városok hasonló nevezetességeit, hanem a dolguk után rohanó, jól öltözött polgárok, a "Chinatown" vagy a "Casbah" kínai és arab bevándorlói, a kelet-európai kéregetõk és szerencselovagok, az albán ügyeskedõk, a drogosok és városról városra vándorló nyugat-európai hobók. Itt gyülekezik a globalizált világ egyre globalizáltabb társadalma. Nem a csillogó-villogó luxusüzletek drága áruözöne és valami hagyományos szegénység kontrasztján ámulunk el, hanem egy individualista és kis csoportokban szervezõdõ társadalom kaotikus bonyolultságán. De úgy érezzük, hogy innen születik majd valami új.

"Vagyok aki vagyok" mondta Giorgio Armani pár héttel azelõtt, amikor 25 éves divattervezõi karrierje alkalmából megnyitotta új megaüzletét Milánó belvárosában. Vagyok, aki vagyok - gondolhatta a város vállalkozóból lett, többszörös milliomos polgármestere is, miközben modellként, egy szál alsónadrágban mutogatta magát az egyik fehérnemûgyártó cég divatbemutatóján. Giorgio Armani már be is jelentette, hogy következõ divatbemutatójának színhelyéül valószínûleg a hírhedt-híres Leoncavallo szociális központ gyárépületekbõl kialakított csarnokait, Milánó alternatív, balos, fogyasztói társadalom ellen lázadó fiataljainak és a harmadik világból bevándorolt marginális elemeknek a központját választja majd. Egymásra talál via Monte Napoleone és Leoncavallo? Az egészbõl egy szót sem értünk. Ezt Milánó.

Az operák városa

A Római utáni második legnagyobb olasz város már a középkorban is a "la grande" azaz, "a nagy" melléknevet viselte. Ez a nagyság ma is rögtön feltûnik, Milánó egyik jelképe a 127 méter magas, formája miatt csak "vasaló"-nak emlegetett Pirelli felhõkarcoló. Aztán ott van a sokat emlegetett milánói Scala. A klasszicista épület nem csupán külsejében lenyûgözõ, akusztikája is páratlan. Rossini, Puccini, Toscanini, Donizetti és Verdi - most emlékeztünk halálának századik évfordulójára - munkássága teszi a Scalát az opera fellegvárává. Az operaház az egyik híres Visconti gróf feleségérõl, Regina della scaláról kapta nevét. Az itteni kulturális élet sokszínûségét jelzik a képtárak, a Galleria di Brere, az Ambrosina, a Poldi Pezzoli múzeum és a Castello Sforzesco elképesztõ gazdaságú gyûjteménye. Leonardo da Vinci, Bellini vagy Botticelli képei, hol pedig Raffaello, Tiziano vagy Tintoretto egy-egy remekmûve késztet hosszabb-rövidebb megállásra, szemlélõdésre. Lazításképp egy kicsit térjünk be a Milánó "szalonjának" is nevezett Victor Emanuel Galeriába. E hatalmas üvegcsarnok a város fõ találkozóhelye: elegáns üzletek és vendéglõk csábítanak. A kupola alatt, a színes mozaikberakásos padló egyik részén, ahol egy bikát láthatunk, érdekes szokást figyelhetünk meg. A bika szügyén egy tíz centiméteres bemélyedésbe szinte valamennyi arra járó, cipõje sarkával belelép és vidáman pördül egyet. Úgy tartják, szerencsét hoz.



Érdemes felszállni az egyik sárga színû városi villamosra - amelynek még Magyarország nevû megállója is létezik -, hogy csilingelve eldöcögjünk elõször a Sforzesca palota monumentális körbástyái, majd a zöldellõ városi park óriáscédrusai mellett, hogy leszálljunk a Santa Maria delle Grazie templomnál, ahol a világ egyik legismertebb festményében, Leonardo da Vinci Utolsó vacsora címû freskójában gyönyörködhetünk.