A Hortobágy Európa legnagyobb összefüggõ, természetes füves pusztája, vagyis nem az erdõk kiirtása és a folyószabályozás eredményeként jött létre. Az 1973-ban létrehozott elsõ magyar nemzeti park az ország legnagyobb védett területe (82 ezer hektár). Jelentõs része Bioszféra Rezervátum, egynegyede pedig nemzetközi védettséget is élvez. A Nemzeti Park területének döntõ hányadát természetes élõhelyek, szikes puszták, rétek és az ezek közé ékelõdõ kisebb-nagyobb mocsarak alkotják. Természetvédelmi szempontból is nagy jelentõséggel bírnak a jóval kisebb területet lefedõ mesterséges vizes élõhelyek. 
A mocsarak és halastavak a madarak fészkelésének és vonulásának európai jelentõségû helyszínei. Eddig 342 madárfaj elõfordulását regisztrálták a Hortobágyon, melybõl 152 fészkel is a Nemzeti Parkban. Az egyik legnagyobb látványosság kétségtelenül az õszi daruvonulás. E fajból, mely egyúttal a Park címermadara is, októberben több tízezer példány is megfigyelhetõ amint éjszakázó helyükre húznak a puszta fölött.
Szép számmal található ezen a vidéken a szívós, igénytelen rackajuh és a szürke marha. Kevésbé õsi fajta a jó szalonnájú mangalica disznó, illetve a nóniusz ló.
A pusztában élõ pásztorok nem használtak állandó épületek maguk, illetve állataik részére. A legtöbb õsi hortobágyi pásztorépítmény igen egyszerû, de praktikus, elsõsorban nád felhasználásával készült. Az állatok itatására szolgáló gémeskutak a magyar puszta jelképévé váltak.