A vakáció megtervezésében alighanem a megfelelõ úticél kiválasztása a legnehezebb. A színes prospektusok és az utazási irodák ajánlói nem elég életszagúak, olyan ismerõst pedig nem könnyû találni, aki pont azon a helyen nyaralt tavaly, amit kinéztünk magunknak. 'J. András' Bolíviáról írt élménybeszámolója következik. Egyszer régen, egy moziban eljutottam Wim Wenders-szel „A világ végéig”. Talán a film sajátos hangulata és fájó szépsége is közrejátszott abban, hogy utazásaim során mindig keresem az olyan helyeket, amelyek mintha nem is képeznék részét e világnak, annyira távoliak, elhagyatottak vagy szokatlanok. 
A vidék többnyire sík, az Andok legnagyobb kiterjedésû fennsíkjának részét képezi. Így igazi magashegyi tájjal errefelé meglepõ módon nem is lehet találkozni. Csak a fennsík peremén, az argentin és a chilei határnál van néhány hegycsúcs (köztük több vulkáni), és azok sem tûnnek túl magasnak. Ez azonban csak az „emelkedett nézõpont” miatt van: a peremhegyek közül néhány a 6000 méteres magasságot is megközelíti. Hegy tehát nincs sok, bizarr felszíni formáció annál több. Az erózió hihetetlen dolgokat mûvelt a sziklákkal – némelyik esetében kész csoda, hogy még áll a „lábán”. Van egy hely, amit „Salvador Dali szikláinak” neveznek az ottaniak; a katalán mûvész tudtommal sohasem járt arrafelé, a kövek azonban tényleg olyanok, mintha az õ szürrealista fantáziájának kreatúrái lennének.
Portfoliolight.hu