Ha a hétköznapok után, egy hosszú hétvégén ki akarsz szabadulni a 15 milliós Kalkuttából, és a forró, száraz, piszkos szmog után egy kis hûvös, tiszta levegõre vágysz - igencsak meg kell küzdened érte. „Elugrani” a Himalája keleti részén fekvõ híres Dardzsilingbe, a volt brit helyõrségbe, amelyet már a gyarmati idõkben is tiszti üdülõhelyként használtak, egynapos program.
Ugyanis 630 kilométert kell legyûrni még akkor is, ha vonat vagy busz helyett (ezekkel 13-16 óráig tartana az út), a jóval drágább repülõgépet választjuk.
Nem éppen gyorsvonat. Ezt az is jelzi, hogy a turisták idõnként leugrálnak róla fényképezni, aztán menetközben visszaszállnak. A meredekebb szakaszokon a fûtõ a mozdony elejére térdepel, ahonnan homokot szór a sínekre, hogy azon a gõzös megkapaszkodhasson, és a meredekebb emelkedõkõn ne csússzon vissza! Hétórás útján a vonat hol a szerpentin mentén, hol azt keresztezve halad, át a falvak fõutcáin is. A sínt a helyiek járdának, sõt kirakodó vásárnak is használják, a napi két járat mellett nem kell gyakran felkapkodniuk az áruikat.
Mikor estére megérkezünk, ledobjuk a valaha jobb napokat látott szállodában a holminkat, és rohanunk enni. Az egyetlen még nyitva lévõ, helyiek látogatta indiai étkezdében kedélyesen üvöltözõ pincérek tálalják a finom zöldséges, húsdarabkákkal kevert sült rizst. Alig 300 forintnyi rúpiát fizetünk – a külföldiek kedvelt éttermeiben a többszöröséért ehetnénk rosszabbat.
Hajnali fél ötkor még sötét van, de már megint úton vagyunk. Mi is beleesünk abba a turistaõrületbe, hogy pénzt adunk a napfelkeltéért. Vagy 500 jármû nap mint nap ezrével viszi fel a többségében belföldi turistát a 10 kilométerre lévõ Tigrishegyre, hogy megnézzék a napfelkeltét, amint megvilágítja a Himalája keleti ormait. Rejtély, hogy miért a szûk kilátóban tapossuk egymást, ahol csak a második sorban kaptam helyet, de szerencsére az indiaiak alacsonyak. A jobbaknak még drágább emeleti páholyai is vannak. Aztán üdvrivalgás: a Nap, nem egészen váratlanul, valóban felkel és gyönyörûen megvilágítja a hegycsúcsokat, amelyek egyike talán - távol van, pontosan nem látni – a 8598 méteres Kancsendzönga, India legnagyobb, a világnak pedig a harmadik legmagasabb orma.
Szusszanunk egyet és körülnézünk a városban. Tényleg bájos, nyüzsgõ, eleven hely. Építészete érdektelen. Egy-két romos gyarmati, meg néhány pompás újgazdag villa, többségük igénytelen, a kalkuttainál azért gazdagabb házikó, Ám Dardzsiling fekvése lélegzetelállító, ahogy a meredek hegyoldalon az apró házakkal szegélyezett utcácskák felfelé kanyarognak.
Aztán a változatosság kedvéért, megint egész napos dzsipezés. A legérdekesebb maga az út, a gyönyörû teaültetvények, a zöld minden árnyalatával, a mélybe zuhanó völgyekben megülõ felhõpamacsaival. És sok kedves ember, tibetiek, nepáliak, gurkák – nekünk, európaiaknak mind mongoloknak tetszenek, kerek, barna arcukkal, lapos orrukkal, alacsony termetükkel.
Lélegzetelállítóak a buddhista templomok. Van köztük pompázatos színekben tobzódó több százéves, de érdekes az 1972-ben épült, elegánsan visszafogott japán Béke Temploma is. Gandhi tanítványa, a rendalapító Fudzsi Gurudzsi építtette, aki a hirosimai és nagaszaki atombomba után szegõdött el békepapnak. Valamit tudhatott, mert száz évig élt.
Meglátogatunk buddhista iskolát, ahol a kétszáz „barna csuhás” nebuló pont úgy rohangál, játszik, rosszalkodik, mint bármely civil kortársa. Benézünk a tiszta kis rendelõjükbe, ahol egy tibeti származású orvos gyógyít. Érdekes, hogy a kolléga drog-prevenciós önkéntes munkájáról is beszámol. Megtudjuk, hogy igen sok errefelé a tant, az olcsó rizspálinkát ivó alkoholista, és hogy barnacukornak hívják a szintén nagyon kedvelt kokaint. Sajnos a világ e távoli szögletén AIDS-es is akad már.
Az Everest múzeumba megnézzük a Himalája meghódításának jól dokumentált relikviáit. A Mont Everestet, az új- zélandi Edmund Hillaryval együtt 1953-ban elsõként meghódító serpákra, Tenzing Norgayra igen büszkék az indiaiak, haláláig nagy becsben tartották. Akár a nagy magyar nyelvészt, tibetológust, Kõrösi Csoma Sándort, akit 1842-ben itt temettek el. A helyi kis temetõben a sírján mindig sok a virág. Új idõk új széljárását jelzi, hogy „Ébredj magyar!” feliratú új táblácska virít a sírfalon, és még rovásírást is fölé róttak.
Este még korzózunk egyet a város fõterén. Megbámuljuk a letûnt brit birodalom kis gurka utódai, a helyi iskolások egyenruháját: régi szabású fekete öltöny, fehér ing, sötétkék nyakkendõ, fekete lakkcipõ. A plusz tízfokos hidegben a fázós indiaiakon, télikabát, kesztyû. Kicsit tartunk a környezõ kerítéseken tetvészkedõ majomhadtól, csoportosan agresszívak tudnak lenni, de nem bántanak. A teaházakban európai turisták hörpölik finom dardzsilingi teájukat. Hátizsákos fiatalok a sütödék elõtti padokon majszolják az igen csípõs, finom helyi specialitásokat. A parázson sülõ kukoricát kipróbálom, finom – olyan, mint otthon.
Aztán mély alvás. Kellemes hûs levegõ. És csend – a kalkuttai éjjel-nappali lárma után maga a megváltás.
Másnap még gyors séta a városkában, egzotikus botanikus kertjében. Megnézzünk egy buddhista szertartást is - bensõséges, és senkit nem zavar a külföldiek hada.
Aztán hosszú út hazafelé. Este hétkor nagyot szippantok a 37 fokos büdös kalkuttai levegõbõl. Újra "itthon", legalábbis a következõ egy hónapra.
