2024.03.28. - Gedeon, Johanna

Milánó: Divat és kultura

Milánó: Divat és kultura
Sokak szerint Milánó a legunalmasabb olasz települések egyike, klasszikus óvárosa össze-vissza, tán ha tíz utcából áll, látványosságai egyetlen délután alatt könnyûszerrel végigsétálhatók.

Ráadásul, ha jobban megnézzük, még csak nem is hasonlít egy rendes olasz városra. Lehet, hogy nem hasonlít, mondják a Milánó-hívek, de ezzel együtt a legtipikusabban európai olasz város, a divat és a dizájn fellegvára: 2,5 millió lábon járó pazar elegancia. Bevallom, jómagam sosem gondoltam volna, hogy ennyire elbûvöl.
bohócdoktor vizit szja 1%

Akik még utazásom elõtt úgy érezték, szólniuk kell néhány korteskedõ szót Milánó mellett, szinte kivétel nélkül Itália legnagyobb gótikus csodájával, a több mint 620 éves, robosztusan kecses csipkekolosszussal érveltek.

A dómot látni, és meghalni! - mondták, hisz önmagában akkora élmény ez, hogy ha semmi egyéb érdekeset nem találnék Milánóban, akkor is megérné csupán csak a dóm meglátogatása. Gondolatban elõre végigjártam cirádás tornyait, „meglátogattam" a tetején lévõ, aranyba burkolt „La Madonninát", a fehér és rózsaszín árnyalatú márvány szobrokat, és elképzeltem, amint a tetõn szédelegve Annie Girardot és Alain Delon nagyjelenetébe botlom a Rocco és fivéreibõl. Olyan izgalom lett úrrá rajtam, amit csak a Parco Sempione sarkán álló pékségben vásárolt olívabogyós kenyér tudott csillapítani, persze csak egy idõre. Ahogy ugyanis közeledtem, az imitt-amott felbukkanó csipketornyok látványa tovább fokozta éhségemet, és olívás kenyér ide vagy oda, egyszerre akartam habzsolni M. d'Agrate híres Szent Bertalan szobrát, a dóm padlóján lévõ asztrológiai sztrádát, Ariberto érsek XI. századi síremlékét és a város védõszentjének, Borromei Szent Károlynak a kristálykoporsóját. A kíváncsiság egyre csak ûzött, érdekelt, vajon feltûnik-e, hogy nincs harangtornya, s hogy akkora, hogy egyszerre 40 000 embert képes vendégül látni.

Mielõtt kiléptem volna a térre, rituálisan megtorpantam - végül is, ha tényleg csak ennyi izgalmas van Milánóban (Az utolsó vacsorára úgysem lehet bejutni), akkor legalább adjuk meg a módját a találkozásnak -, belõttem az irányt, becsuktam a szemem és nekiindultam. Kiszámoltam, hogy ha 15-öt lépek, épp kiérek a tér sarkára, ahonnan már egészben látni a pompázatos építményt. Úgyhogy léptem, de csak 12-õt, mert a 13. lépésnél egy kötélkordonba ütköztem. Egy pillanatra elgondolkodtam, vajon változtassak-e az elõre jól kigondolt rituálén, vagy tûzön, vízen, kordonon keresztül verekedjem át magam a katarzisért, de úgy döntöttem, azon a két-három lépésen már nem múlhat semmi.

Kinyitottam hát a szemem, és valóban, ott állt elõttem a csoda. Teljes fényében, csillogón, tekintélyt parancsoló sudár íveivel, tûzvörösen. Nem nagyon szoktak lenyûgözni az autók, zömmel meg sem tudom õket különböztetni egymástól, de ez az égõ piros Alfa Romeo Competizione valahogy annyira beleillett a látványba, hogy a világ második legnagyobb katedrálisa csupán elegáns díszletként magasodott mögötte, hogy egyszerûen nem tudtam neki ellenállni. Ahogy ott álltam a 30-as, 40-es évek luxusautóit idézõ, mégis szupermodern járgány elõtt, melynek kaszniján visszatükrözõdött a XIV. századi csipkepalota egy-egy tornya és a több ezer szobrocskák némelyike, megértettem, mitõl annyira európai ez a város. Mitõl klasszikus és modern, mitõl hagyománytisztelõ, s ugyanakkor merész is egyszerre.

A nap folyamán elõször kiszakadtam a dómba zárt gondolataimból, és nemcsak ténylegesen, hanem képletesen is kinyitottam a szemem. Körülnéztem, és elhatároztam, hogy nem akarok semmit Milánótól, csak hagyom, hogy hasson rám. Az elsõ, amire hirtelen eszmélésemet követõen felfigyeltem, az az Alfa Romeo emblémája volt. Jellegzetes milánói szimbólum, mégse jutott volna eszembe róla soha Milánó. Pedig a halványkék háttérrel ábrázolt Visconti kígyó ötlete az Alfa Romeo gyár mûszaki részlegének egyik fiatal vezetõjének a fejébõl pattant ki valamikor az 1910-es években, amikor a Piazza Castellón éppen villamosra várt és a Filarete tornyon lévõ kígyót nézegette. És tényleg, miközben vágtáztam keresztül a Parco Sempionén a szemem sarkából mintha láttam volna a Sforza palota egyik tornyán ezt a kígyót, de akkor épp az olívás kenyérrel meg a Rocco és fivéreivel voltam elfoglalva...

Micsoda pazarlás önmagunkba mélyedve baktatni egy idegen város utcáin! Mennyi minden elillan a szemünk elõl, ha nem vagyunk elég figyelmesek. Azt ki tudjuk olvasni az útikönyvbõl, hogy a Sforza kastély egykori monumentális tégla erõdjében honol Michelangelo legutolsó alkotása, a Rondanini Pieta, hogy a Teatro alla Scala, vagyis az operaház a korábban ott álló S. Maria della Scala templom helyén épült fel 1776-78-ban, s hogy a dóm tér mellett lévõ Viktor Emanuel Galéria valójában egy óriási bevásárlóközpont, melyet Milánó „szalonjának" is szoktak nevezni, de az apróságokat és a rejtett összefüggéseket csak a saját ráeszmélésünkkel élvezhetjük. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem éri meg végigvárni a sort a Brera Képtár elõtt, amely Mantegnától Tintorettótón, Veronesén, Raffaellón és Caravaggión át Van Dyck-ig sorakoztatja fel az olasz képzõmûvészet legnagyobbjainak remekeit, könyvtárában pedig igazi középkori kódex- és kézirat-kuriózumokat õriznek, vagy hogy nem érdemes bejelentkezni a Santa Maria delle Grazie templomba Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája miatt, csak nem biztos, hogy nem okoz majd' ugyanakkora élményt észrevenni a Visconzi-kígyót az Alfa Romeo emblémájában és a Filarete tornyon.

Vagy felülni és menni egy „városnézõ" kört a tervezõjérõl elnevezett legendás Peter Witt-villamossal, mely 1928 óta rója Milánó szûk utcácskáit és széles sugárútjait.

Szóval ott, a Dóm téren, úgy döntöttem, félre az elvárásokkal, csak megyek, és élvezem a várost. Ha utamba akad egy Giorgio Armani, egy Prada, egy Gucci vagy egy Versace márkabolt, beugrom megnézni lehet-e 1000 euró alatt táskát kapni, ha pedig egy kortárs galéria jön szembe, ott veszem górcsõ alá a legendás olasz dizájnt. Félretettem hát a történelmi emlékhelyek miatt érzett lelkiismeret furdalásomat, melyet teljesen csak a La Triennale kifejezetten szórakoztató, a 70-es éveken nosztalgiázó modern mûvészeti kiállítása, valamint Milánó nagy múltú és nagyhírû gasztro-intézménye, a Peck tudott teljesen feloldani. Nem boltnak nevezném, annál azért több: igazi gasztronómiai Kánaán, ahol minden ételpult minimum 20 méter, tele sajtokkal, kenyerekkel, tésztákkal, halakkal, húsokkal, édességekkel, friss és készételekkel, gyümölcsökkel, zöldségekkel, olajokkal és szószokkal. A hátsó szegletében egy valódi szentély, a hatalmas nyitott konyha vonzza a kíváncsi tekinteteket, ahol kismillió szakács és kuktasereg sürög-forog, az emeleten pedig egy óriási bisztró kínálja hellyel az elcsábult bámészkodót és a megéhezett vándort.

Vonzott a hely, mégsem maradtam. Elvitelre kértem egy ricottás-spenótos tésztát, visszasétáltam az alig pár percre lévõ Piazza Duomóra, leültem egy lépcsõre, s miközben fogyott a penne, bennem egyre gyûlt az élmény: a tûzpiros Alfa Romeóban visszatükrözõdõ dóm és a sarki árkádok forgatagának látványa, valamint a via Montenapoleon luxusutcájában látott olcsó Bugatti pénztárca kecsegtetõ emléke.

La Scala

Hol vannak már azok az idõk, amikor még azzal lehetett felvágni a szomszédoknak, hogy a hétvégén kiugrottunk Bécsbe egy helyes kis opera vagy egy „ilyet még sehol máshol" kiállítás kedvéért. 2008-ban az elkötelezett kulturista szemhatára jóval tovább terjed; ma már egy szabadtéri, luccai Leonard Cohen-koncert éppúgy nem ütközik különösebb akadályba, mint egy operaelõadás a milánói Scalában. A vicc szerint, ugye, a legbiztosabb útja a Scalába való eljutásnak, ha az ember sokat gyakorol, de vannak azért ennél gyorsabb és biztosak útvonalak is. A központi jegyiroda például a Dóm téren található, de az esti órákban az operaház épületében lévõ jegypénztárral is próbálkozhatunk a Via Filodrammatici 2. szám alatt. Persze az interneten keresztül bárki megrendelheti belépõjét a híres zeneszentélybe, s bár a kisestélyi és némi zenei felkészültség feltétlenül elõnyt jelent, de egyik hiánya sem kizáró ok.

Közlekedés

Milánónak kitûnõ a tömegközlekedése, egy vonaljegy 1 euró, ami 75 percig, 1 átszállásra is érvényes. A 10 db-os gyûjtõjegy 9,2 euró, az egynapos jegy 3, a kétnapos pedig 5,5 euróba kerül. A taxi egy kicsit drága, és elég nehezen fogható, mivel taxisok nem nagyon cikáznak a városban. Milánó három repülõtere közül a Malpensa a legforgalmasabb - itt szállnak le a Malév-gépek is -, ahonnan a Malpenssa Express repíti be az utasokat a városba.

Malev.hu