2021.01.25. - Pál

A francia Riviera: Nizzatól Antibesig

A francia Riviera: Nizzatól Antibesig
Ki gondolná, hogy ez a parádés tengerpart, amely Franciaországtól szinte külön életet él, jó száz esztendeje téli pihenõhely volt, ahol a fagyok elõl menekülõ tehetõsebbek élvezték a különleges klíma gyógyító hatását. Azóta a francia Riviéra kinõtte magát, a mintegy ötven kilométeres, Mentontói Cannes-ig tartó partszakasz legendája sokkal nagyobb, mint fizikai mérete. Sokak számára az európai álomvilág színtere. A bájos, de jellegtelen San Remo, a kissé nyálas olasz slágerfesztiválok színtere ehhez képest tépett verébnek tûnik.
bohócdoktor vizit szja 1%

Nem véletlen, hogy a nizzai repülõtérre folyamatosan érkezõ gépek ontják az utasokat. A repülõk szinte a fürdõzõk feje fölött fordulnak a leszállópálya irányába. Erre a szálloda tengerparti teraszán döbbentem rá, a pármai sonkát vágva nemcsak a naplemente, hanem a tízpercenként ereszkedõ repülõk is különlegessé tették az estét.

Nizzába élmény megérkezni. Mit megérkezni: a sebességet visszafogva méltóságteljesen behajta­ni. A kékvérû, kétszer négy sávos, középen pálma­fáktól zöldellõ tengerparti sugárúton a Promenade des Anglais-n nem a luxuskocsiké, ha­nem a végeláthatatlan sorban haladó praktikus kö­zépkategóriájú járgányoké a terep. Az utcai autó­szalon mutatványát meghagyják Cannes-nak. Niz­za visszafogottan elegáns: több kilométer hosszú tengerparti betonszalagon sehol egy alkalmi bódé, sehol egy csecsebecse-árus. A sugárúton bankau­tomatákat se keressünk, azok az egy utcával bel­jebb kezdõdõ városi részen találhatók. Nappal a sétálóké, görkorcsolyázóké, joggingolóké a terep. Este pedig elegáns korzózás veszi kezdetét. Laza elegancia, éppen csak a sétapálca hiányzik. Ha megéheztünk, irány egy közeli kis étterem, ahol a boulevard legjobb salátáját és spagettijét tálalják, a fáradhatatlan olasz pincérnek pedig a teltház elle­nére is marad kedve viccelõdni. A kissé fülledt levegõn áll az ember a halvá­nyan megvilágított zenepavilon elõtt, lába veri a taktust, miközben a helybeliek vígan ropják a tán­cot. A tipikus francia karakterekbõl álló zenekar a harmincas évekre emlékeztetõ zenét játszik, a ke­züket hátuk mögött összekulcsoló párok - idõseb­bek és rocker-kinézetûek - lazán követik ritmust.

A parti szakasz éke, a Hotel Negresco sem mérhetõ a tizenkettõ egy tucat hotelekhez: az Iparmûvészeti Múzeumhoz hason­lítható - ám annál nagyobb - épülete egy sarkon szerénykedik. A belépõ elé átlag feletti látvány tá­rul: akár egy keleti kastélyban a fehér és néger sze­mélyzet kék és piros, múlt századi fazon szerinti egyenruhában lesi a vendég kívánságát. Amíg a kivagyi Cannes a pénzesek felvonulóte­repe, addig Nizzában a kevésbé tehetõsek is gaz­dagnak érezhetik magukat. Persze csak addig, amíg az elsõ szupermarketbe, netán áruházba be nem tévednek. A francia Riviéra nem olcsó hely - egy szolid, kevés élvezetet rejtõ éttermi menü fe­jenként legalább háromezer forintot emészt fel - ám ez a vidék mégsem csak a pénztárca szerint osztja az élvezeteket.

A promenádon átvágva a legkülönbözõbb em­berek igyekeznek a partra, saját strandrészt csak néhány hotel tart fenn magának. Az enyhe kanya­rulatú partszakasz keleti része korántsem fest biz­tató képet: nemritkán vízinövényeket, nejlonzacs­kókat sodor a víz. A Promenades des Anglais kö­zépsõ részétõl már tisztább körülmények között fü­rödhetünk, ha a nagyszervû kavicsokon átlépdel­ve a vízbe vetjük magunkat. A kõdarabkák kifelé is megkeserítik az ember életét, ám a törölközõre vagy szivacsra ledõlve már örülhetünk annak, hogy vizes testtel nem kell homokfürdõt is vennünk. A vízben viszont dupla az élvezet: háton úszva a rendszeresen érkezõ és távolodó repülõket is megcsodálhatjuk.

Nagyjából fél óra alatt Mona­cóba, Monte-Carlóba is befuthatunk. Odafelé mindenképpen a meredek, ám a tengerre nézõ hegyi úton érdemes elindulni. Félóra alatt nagyjából ez a távolság is megjárható, és máris a hegyoldal sziklái elõtt épült luxus toronyházakkal körülvett városállam központjában vagyunk. Szinte természetes, hogy az utcán sétálva magyar hangot is hallunk: a kerékpározó apa éppen az évente egy­szer Forma-l-es pályaként funkcionáló utca titka­iról magyaráz.

Monte-Carlo éppen olyan, mint ami­lyennek az ember elképzeli: fõúri. A Hotel de Paris­sal srégen átellenben elhelyezkedõ KASZINÓ 1, a Casino Monte Carlo - a merthogy szinte valamennyi hotelben mûködik valamiféle kaszinó - ideális te­rep arra, hogy valaki méltósággal merítse ki a bankszámláját. Kacskaringós utakon haladva a monacoi hercegi palota felé vehetjük az irányt. Igaz, Grimaldi dédapa vagy ükapa annak idején ármánnyal és csellel - magát szegény szálláskérõnek kiadva - hatolt be a palo­tába, erkölcsi fenntartásainkat nem félretéve még­iscsak érdemes megnéznünk, hol is laknak Mona­co urai. A hegytetõn el­helyezkedõ rendezett és nett minivárost körülvevõ falakról fenséges látvány nyílik az égkék tenger­re, a Cannes-inál is nagyobb jachtokra, cirkálókra, a szemközti domboldal felhõkarcolóira. A baloldali külsõ várfal melletti kertben különleges virágok, buja növényzet igazolja a kertészek fantáziáját és szakértelmét.

Nizzából Cannes felé is vehetjük az irányt. Ha a pénzt nem sajnáljuk, mehetünk autópályán is, de az Antibes-on átvezetõ tengerparti utat nappal sem szabad kihagyni. Talán meglepõdik az olvasó, de Cannes-ban egy hírességgel - filmcsillaggal, énekessel, tõzsdeguruval. - sem találkoztam. A csillagok szezonja nem a nyár, hanem a tavaszi filmfesztivál ideje. Ilyenkor a baráti, szovjet mérnökök által meg­tervezett szakszervezeti mûvelõdési házra emlé­keztetõ - a köznyelv által csak bunkernek nevezett - filmpalota lépcsõinek vörös szõnyege benépesül és a büfésnõ kipirulva elalél, ahogy Alain Delon egy croissont rendel teával. Hogy a film minden év­szakban üzlet, azt a teljesen arany színûre festett pantomimes példája is bizonyítja, aki a palota mel­lett egy aranyszínû dobozra állva, fején aranycilin­derrel mozdulatlanul állt és idõnként egy arany szí­nü felvevõgépet tekert meg. Cannes szép hely, ám igencsak fel kell dobnia a sminket és az ékszere­ket annak, aki fehér nadrágban grasszáló öreg amerikai milliomosokkal, vagy az ex szovjet fiúkkal teli fekete Mercedest követõ, cabrioletben ülõ le­ánykákkal akar lépést tartant.

A szûk, egysávos La Crotsette-n, a helyi mint Champs-Elysées-en szinte egymás torkát elharapva állnak a nagy luxushotelek. Közülük is kiválik a méltóságteljes Carlton Hotel, melynek iker kupolá­it a La Belle Epoque vezetõ kurtizánjának, La Belle Otero kebleirõl mintázták. Otero szeretõinek végtelennek tûnõ listája olyan, mint egy nemzetkõ­zi királyt ki-kicsoda: N. Miklós orosz cár, VII. Edward angol király, a belgiumi II. Leopold, a spa­nyol XII. Alfonzo, ll. Vilmos német császár és végül - de nem utolsó sorban - Reza sah Iránból.

Mostanában a Carltont - amelynek bejáratánál leg­alább egy Bentley-t vagy Jaguárt mindig találha­tunk - elárasztó vendégek többsége közel-keleti, akik maguk után vonszolják fekete köntösös, lefá­tyolozott asszonyaikat.

1834-ben Cannes - ahol a cukkínibõl ma is fan­tasztikus helyi specialitást készítenek rizzsel, par­mezánnal, baconnal és tojással - még csak egy kis halászfalú volt, amikor Lord Brougham, Anglia va­lamikori nagyköveteként az elsõ külföldi rezidensi­ét, egy igazi olasz stílusú villát építtetett. A Villa Eléonore-ba-az otthoni gyep iránti nosztalgiából­ minden évben Angliából hozatott friss fûmagot. A város a századfordulón már az elõkelõ párizsi ne­gyedek kihelyezett tagozatként szolgált. Cannes-t még ma is a partszakasz legtekintélyesebb lakhe­lyeként emlegetik. Itt fakadt ki az író, Maupassant: „Hercegek és hercegek, mindenütt hercegek " - : kiáltotta kissé csalódottan, miközben csinos höl­gyek után kajtatott. A Croisette-en lejjebb haladva találjuk a város másik híres szállodáját, a geometrikus, kissé merev homlokzatú Martinez Hotelt, melyet 1919-ben épí­tettek. Mai arculata a húszas évek iránti nosztalgiá­nak köszönhetõ. A rekonstrukció során az eredeti arculat az Art Decoval keveredett: így kerülhettek a szálloda dekorációi közé Erté reprodukciók (futu­risztikus, elvont stílusban alkotó mûvész) mellé le­opárdbõr utánzatok. A recepció pultjában álló hölgy a megdöbbent kérdésre ennyit válaszol: „Az ameri­kaiak kedvelik a leopárdbõrt.”

Vissza felé Antibes felé vehetjük az irányt. A helikopter-leszálló mellett elhaladva végigfürkészhetjük a tengerparti napozóágyakat s a vízben horgonyzó jachtokat, és hamarosan egy olyan - a leghangulatosabb krak­kói, prágai, párizsi negyedeket idézõ - tengerparti kisvárosba érkezhetünk, ami bizonyára minden mûvészember szerelmét fellobbantaná.

Magyar memento: világhírû karmesterünk, nehány éve el­hunyt Sir George Solti gyakran töltötte itt az idejét. A városfal elõtti porfelhõbõl még könnyen arra következtetünk, hogy valami disneylandos, szent­endrés álmulatság dúl a falak mögött. De örömünkre s megelégedésünkre tévedünk. A sárgás fényû olykor sikátorszélességû ut­cácskákban sorakozó, egytõl egyig megnyerõ kül­sejû éttermek, a hangulatos pultok és üzletek egy elfelejtett, emberi léptékû világot idéznek. Olyan idõszakot, amikor még nem az egyenételeket kila­pátoló, fapofájú turistakopasztó pincéreké és ven­déglátóhelyeké volt a világ.

A bûbájos utcácskákon bandukolva a kíván­csiskodó elõtt az egymás falának feszülõ házak, la­kások többsége szemérmetlenül feltárja belsõ tit­kát. A külsõ várfalhoz érkezve a kék tengerre pil­lanthatunk, vize évszázadok óta rendületlenül nyal­dossa a kõsziklákat. A hegyoldalról leballagva eltûnõdhetünk azon, hogy a franciákat lehet szeretni, vagy nem szeret­ni, egy biztos: élni, azt tudnak.