Ki gondolná, hogy ez a parádés tengerpart, amely Franciaországtól szinte külön életet él, jó száz esztendeje téli pihenõhely volt, ahol a fagyok elõl menekülõ tehetõsebbek élvezték a különleges klíma gyógyító hatását. Azóta a francia Riviéra kinõtte magát, a mintegy ötven kilométeres, Mentontói Cannes-ig tartó partszakasz legendája sokkal nagyobb, mint fizikai mérete. Sokak számára az európai álomvilág színtere. A bájos, de jellegtelen San Remo, a kissé nyálas olasz slágerfesztiválok színtere ehhez képest tépett verébnek tûnik.
Nem véletlen, hogy a nizzai repülõtérre folyamatosan érkezõ gépek ontják az utasokat. A repülõk szinte a fürdõzõk feje fölött fordulnak a leszállópálya irányába. Erre a szálloda tengerparti teraszán döbbentem rá, a pármai sonkát vágva nemcsak a naplemente, hanem a tízpercenként ereszkedõ repülõk is különlegessé tették az estét.
Nizzába élmény megérkezni. Mit megérkezni: a sebességet visszafogva méltóságteljesen behajtani. A kékvérû, kétszer négy sávos, középen pálmafáktól zöldellõ tengerparti sugárúton a Promenade des Anglais-n nem a luxuskocsiké, hanem a végeláthatatlan sorban haladó praktikus középkategóriájú járgányoké a terep. Az utcai autószalon mutatványát meghagyják Cannes-nak. Nizza visszafogottan elegáns: több kilométer hosszú tengerparti betonszalagon sehol egy alkalmi bódé, sehol egy csecsebecse-árus. A sugárúton bankautomatákat se keressünk, azok az egy utcával beljebb kezdõdõ városi részen találhatók. Nappal a sétálóké, görkorcsolyázóké, joggingolóké a terep. Este pedig elegáns korzózás veszi kezdetét. Laza elegancia, éppen csak a sétapálca hiányzik. Ha megéheztünk, irány egy közeli kis étterem, ahol a boulevard legjobb salátáját és spagettijét tálalják, a fáradhatatlan olasz pincérnek pedig a teltház ellenére is marad kedve viccelõdni. A kissé fülledt levegõn áll az ember a halványan megvilágított zenepavilon elõtt, lába veri a taktust, miközben a helybeliek vígan ropják a táncot. A tipikus francia karakterekbõl álló zenekar a harmincas évekre emlékeztetõ zenét játszik, a kezüket hátuk mögött összekulcsoló párok - idõsebbek és rocker-kinézetûek - lazán követik ritmust.
A parti szakasz éke, a Hotel Negresco sem mérhetõ a tizenkettõ egy tucat hotelekhez: az Iparmûvészeti Múzeumhoz hasonlítható - ám annál nagyobb - épülete egy sarkon szerénykedik. A belépõ elé átlag feletti látvány tárul: akár egy keleti kastélyban a fehér és néger személyzet kék és piros, múlt századi fazon szerinti egyenruhában lesi a vendég kívánságát. Amíg a kivagyi Cannes a pénzesek felvonulóterepe, addig Nizzában a kevésbé tehetõsek is gazdagnak érezhetik magukat. Persze csak addig, amíg az elsõ szupermarketbe, netán áruházba be nem tévednek. A francia Riviéra nem olcsó hely - egy szolid, kevés élvezetet rejtõ éttermi menü fejenként legalább háromezer forintot emészt fel - ám ez a vidék mégsem csak a pénztárca szerint osztja az élvezeteket.
A promenádon átvágva a legkülönbözõbb emberek igyekeznek a partra, saját strandrészt csak néhány hotel tart fenn magának. Az enyhe kanyarulatú partszakasz keleti része korántsem fest biztató képet: nemritkán vízinövényeket, nejlonzacskókat sodor a víz. A Promenades des Anglais középsõ részétõl már tisztább körülmények között fürödhetünk, ha a nagyszervû kavicsokon átlépdelve a vízbe vetjük magunkat. A kõdarabkák kifelé is megkeserítik az ember életét, ám a törölközõre vagy szivacsra ledõlve már örülhetünk annak, hogy vizes testtel nem kell homokfürdõt is vennünk. A vízben viszont dupla az élvezet: háton úszva a rendszeresen érkezõ és távolodó repülõket is megcsodálhatjuk.
Nagyjából fél óra alatt Monacóba, Monte-Carlóba is befuthatunk. Odafelé mindenképpen a meredek, ám a tengerre nézõ hegyi úton érdemes elindulni. Félóra alatt nagyjából ez a távolság is megjárható, és máris a hegyoldal sziklái elõtt épült luxus toronyházakkal körülvett városállam központjában vagyunk. Szinte természetes, hogy az utcán sétálva magyar hangot is hallunk: a kerékpározó apa éppen az évente egyszer Forma-l-es pályaként funkcionáló utca titkairól magyaráz.
Monte-Carlo éppen olyan, mint amilyennek az ember elképzeli: fõúri. A Hotel de Parissal srégen átellenben elhelyezkedõ KASZINÓ 1, a Casino Monte Carlo - a merthogy szinte valamennyi hotelben mûködik valamiféle kaszinó - ideális terep arra, hogy valaki méltósággal merítse ki a bankszámláját. Kacskaringós utakon haladva a monacoi hercegi palota felé vehetjük az irányt. Igaz, Grimaldi dédapa vagy ükapa annak idején ármánnyal és csellel - magát szegény szálláskérõnek kiadva - hatolt be a palotába, erkölcsi fenntartásainkat nem félretéve mégiscsak érdemes megnéznünk, hol is laknak Monaco urai. A hegytetõn elhelyezkedõ rendezett és nett minivárost körülvevõ falakról fenséges látvány nyílik az égkék tengerre, a Cannes-inál is nagyobb jachtokra, cirkálókra, a szemközti domboldal felhõkarcolóira. A baloldali külsõ várfal melletti kertben különleges virágok, buja növényzet igazolja a kertészek fantáziáját és szakértelmét.
Nizzából Cannes felé is vehetjük az irányt. Ha a pénzt nem sajnáljuk, mehetünk autópályán is, de az Antibes-on átvezetõ tengerparti utat nappal sem szabad kihagyni. Talán meglepõdik az olvasó, de Cannes-ban egy hírességgel - filmcsillaggal, énekessel, tõzsdeguruval. - sem találkoztam. A csillagok szezonja nem a nyár, hanem a tavaszi filmfesztivál ideje. Ilyenkor a baráti, szovjet mérnökök által megtervezett szakszervezeti mûvelõdési házra emlékeztetõ - a köznyelv által csak bunkernek nevezett - filmpalota lépcsõinek vörös szõnyege benépesül és a büfésnõ kipirulva elalél, ahogy Alain Delon egy croissont rendel teával. Hogy a film minden évszakban üzlet, azt a teljesen arany színûre festett pantomimes példája is bizonyítja, aki a palota mellett egy aranyszínû dobozra állva, fején aranycilinderrel mozdulatlanul állt és idõnként egy arany színü felvevõgépet tekert meg. Cannes szép hely, ám igencsak fel kell dobnia a sminket és az ékszereket annak, aki fehér nadrágban grasszáló öreg amerikai milliomosokkal, vagy az ex szovjet fiúkkal teli fekete Mercedest követõ, cabrioletben ülõ leánykákkal akar lépést tartant.
A szûk, egysávos La Crotsette-n, a helyi mint Champs-Elysées-en szinte egymás torkát elharapva állnak a nagy luxushotelek. Közülük is kiválik a méltóságteljes Carlton Hotel, melynek iker kupoláit a La Belle Epoque vezetõ kurtizánjának, La Belle Otero kebleirõl mintázták. Otero szeretõinek végtelennek tûnõ listája olyan, mint egy nemzetkõzi királyt ki-kicsoda: N. Miklós orosz cár, VII. Edward angol király, a belgiumi II. Leopold, a spanyol XII. Alfonzo, ll. Vilmos német császár és végül - de nem utolsó sorban - Reza sah Iránból.
Mostanában a Carltont - amelynek bejáratánál legalább egy Bentley-t vagy Jaguárt mindig találhatunk - elárasztó vendégek többsége közel-keleti, akik maguk után vonszolják fekete köntösös, lefátyolozott asszonyaikat.
1834-ben Cannes - ahol a cukkínibõl ma is fantasztikus helyi specialitást készítenek rizzsel, parmezánnal, baconnal és tojással - még csak egy kis halászfalú volt, amikor Lord Brougham, Anglia valamikori nagyköveteként az elsõ külföldi rezidensiét, egy igazi olasz stílusú villát építtetett. A Villa Eléonore-ba-az otthoni gyep iránti nosztalgiából minden évben Angliából hozatott friss fûmagot. A város a századfordulón már az elõkelõ párizsi negyedek kihelyezett tagozatként szolgált. Cannes-t még ma is a partszakasz legtekintélyesebb lakhelyeként emlegetik. Itt fakadt ki az író, Maupassant: „Hercegek és hercegek, mindenütt hercegek " - : kiáltotta kissé csalódottan, miközben csinos hölgyek után kajtatott. A Croisette-en lejjebb haladva találjuk a város másik híres szállodáját, a geometrikus, kissé merev homlokzatú Martinez Hotelt, melyet 1919-ben építettek. Mai arculata a húszas évek iránti nosztalgiának köszönhetõ. A rekonstrukció során az eredeti arculat az Art Decoval keveredett: így kerülhettek a szálloda dekorációi közé Erté reprodukciók (futurisztikus, elvont stílusban alkotó mûvész) mellé leopárdbõr utánzatok. A recepció pultjában álló hölgy a megdöbbent kérdésre ennyit válaszol: „Az amerikaiak kedvelik a leopárdbõrt.”
Vissza felé Antibes felé vehetjük az irányt. A helikopter-leszálló mellett elhaladva végigfürkészhetjük a tengerparti napozóágyakat s a vízben horgonyzó jachtokat, és hamarosan egy olyan - a leghangulatosabb krakkói, prágai, párizsi negyedeket idézõ - tengerparti kisvárosba érkezhetünk, ami bizonyára minden mûvészember szerelmét fellobbantaná.
Magyar memento: világhírû karmesterünk, nehány éve elhunyt Sir George Solti gyakran töltötte itt az idejét. A városfal elõtti porfelhõbõl még könnyen arra következtetünk, hogy valami disneylandos, szentendrés álmulatság dúl a falak mögött. De örömünkre s megelégedésünkre tévedünk. A sárgás fényû olykor sikátorszélességû utcácskákban sorakozó, egytõl egyig megnyerõ külsejû éttermek, a hangulatos pultok és üzletek egy elfelejtett, emberi léptékû világot idéznek. Olyan idõszakot, amikor még nem az egyenételeket kilapátoló, fapofájú turistakopasztó pincéreké és vendéglátóhelyeké volt a világ.
A bûbájos utcácskákon bandukolva a kíváncsiskodó elõtt az egymás falának feszülõ házak, lakások többsége szemérmetlenül feltárja belsõ titkát. A külsõ várfalhoz érkezve a kék tengerre pillanthatunk, vize évszázadok óta rendületlenül nyaldossa a kõsziklákat. A hegyoldalról leballagva eltûnõdhetünk azon, hogy a franciákat lehet szeretni, vagy nem szeretni, egy biztos: élni, azt tudnak.