2021.01.21. - Ágnes

Lignano

Lignano
Lignano az észak-adriai tengerpart legszebb része Igazi nyüzsgõ, modern tengerparti üdülõhely, arany színû homokos tengerparttal, hatalmas zöld területekkel, természetesen meghagyott fenyõerdõkkel, nyugodt helyen épített szálloda- és bungalónegyeddel. Legfõbb vonzereje a 100 m széles, kb 8 km hosszan elterülõ homokos strandja, mely a laguna és a tenger közötti földnyelven fekszik, valamint modern kikötõje, ahonnan a közeli városokba, így Velencére is kirándulhatnak a strandolásban megfáradt nyaralók.
bohócdoktor vizit szja 1%

Lignano Sabbiadoro a korábbi városközpont ma már a legmozgalmasabb részhez tartozik, itt található a legtöbb étterem, diszkó, és minden, ami a szórakozással kapcsolatos.

Az Észak - Adria közismert fürdõvárosa három részre tagolódik:

Lignano Pineta - csodálatos fenyõerdõvel körülvett üdülõközpont, a nyugodt pihenésre vágyóknak ajánljuk.

Lignano Sabbiadoro (Aranyhomok) - 200 m széles finomhomokos strandja a vonzereje, valódi turistaparadicsom.

Lignano Riviérát a sportok kedvelõinek ajánljuk elsõsorban.

Történelme:

Lignano létezésérõl semmilyen 1903 április 15 elõtti írásos dokumentumban nem tesznek említést, csak egy kopár, elhatárolt földdarab, ami a századok folyamán semmit sem változott és nem képezte semmiféle történlemi érdekeltség tárgyát. Csak a régi térképek tanúskodnak létezésérõl, melyeken Lignano-t ugyan megjelölték, de csupán mint fizikai jelenség, mely a Velencei köztársaság politikai területe és az ókori Marano-i erõdítmény között terül el, ez utóbbi Velence egyik stratégiai védõhatárát képezte. Az 1500 és 1600-as évek között a Ligano-i félsziget feltûnik a "Vízek bölcsei" szakértõinek aprólékos rajzain (velencei hatóság, melynek feladata volt, hogy a lagunák érzékeny élõvilága felett õrködjön, melynek rendkívüli szerepe volt a Köztársaság számára. A szél által formlált dûnesorok (8-9) egy szövevényes hálózatot képeznek, melynek mozgását a csatornák földalatti erezete is befolyásolta, a homokos part, a tenger egykori szerkezetének, a szeleknek, és a Tagliamento-folyónak gyümölcse. Sûrû erdõ fekete-fenyõkkel, örökzöld tölgyekkel, egértövissel...Néhány ház a lagunamenti töltésen, egy-két jelentéktelen falusi villa, halászkunyhók és az 1500-as évek közepétõl egy kis templom...

Egyfajta "senkiföldje", hajlékot adott egy maroknyi halásznak, tutajosoknak, kis földmûveseknek, a laguna és a mocsár vadászainak, lótenyésztõknek - azoknak a kíváló fajú lovaknak, melyek a hagyomány szerint az erdõben éltek szilaj körülmények között, mirõl az író Elio Bartolini költõ éveinek utolsó szakaszában találunk leírást: a homokos parton, "a Tagliamento nagyobbik torkoltánál a lovak szomjúkat oltják a kristálytiszta vízben mielõtt újra eltûnnének az erdõben, boldogságukban sörényüket rázzák és farkukkal ostorozzák oldalukat". Lignano történetérõl többet árul el a neve, valószínûleg már a római kor idején megjelenhettek a félszigeten az élet elsõ csírái.

Egy az V. századra vonatkozó írásban említést tesznek egy "Lignano nevû homokos partról", egy bizonyos Lunius földjérõl. Ez nem feltétlen a földre vagy mezõgazdálkodásra vonatkozó tulajdon volt, inkább - ahogy Luciano Bosio is gondolta - egy terület, mely ellátta a szárazföldet a tenger termékeivel, biztosította a halállományt, garum elõállítását (egy különleges halpástétom) és legfõképp a sót, ami már az ókortól számítva nagyon jelentõs kereskedelmi termék volt. Kis tengeri kikötõ, amit a mögöttes lagunával és a szárazföld belsejével számos folyam köt össze, melyek a lagunába torkollanak. A föld minõségére, durvaságára utal az a népi hagyomány is, mely Lignanot a Lupignanum szóból származtatja: hely, melyet farkasok pusztítottak, vagy a helynév Pineta: faerdõ. Fák, melyek akár Carniaból is származhattak, a Tagliamenton vezették le õket a "zatars"-ok, régi tutajosok, õk irányították a farönköket végig a Tagliamento torkolatáig,ahol velencei hajósok szedték össze és hordták el a Köztársaság hadihajógyárába, ahol óriási mennyíségû fa került felhasználásra, melyet az egész, hatalma alá tartozó területrõl gyûjtött össze. 1420-ban Lignano is Velence fennhatósága alá került, mely feudumként adta néhány nemesi családnak.

Ezek közül csak a Vendramin család, Latisana urai, dózsék hagytak maradandó emléket Lignanoban, feltehetõleg az 1500-as évek második felében építették a S. Zaccaria (Szent Zakariás) tempolomot Pineta kis földmûvesek lakta városnegyedében. A kis templom, mely tárgyi bizonyítéka is volt a Vendramin-ok Lignano feletti ualkodásának, elsõsorban nem a helyi lakosság, ami szinte elhanyagolható volt (3 ház 1466-ban, 2 ház, 8 áldozó, plussz a gyerekek 1648-ban) hanem a vándor halászok és hajósok számára lett építve.

A Lignanoi kikötõ stratégiailag fontos szerepet kapott, mivel tengeri kijáratot biztosított Maranonak, amit idõközben erõdítménnyé alakítottak és kulcsfontosságú szerepet kapott Velence az Adrián való uralkodásában. Így Lignano nevével csak Maranoval összefüggésben találkozhatunk a közép- és újkori történelmi leírásokban. Egy sorozat összecsapás után Velence és a Birodalom között Marano fennhatóságáért, (ekkor építették a félsziget csücskén lévõ erõdítményt, mely a kikötõn õrködött) Lignano-t nem adták vissza a Vendramineknek, hanem a "Dogato" földje maradt, Velence katonai fennhatósága alatt, míg közigazgatása közvetlen a Tízek Tanácsának kezébe került. Közben Lignanoban múlt az idõ anélkül, hogy ez itt bármi jelét hagyta volna, csak az évszakok váltakozása volt állandó. Napoleon idejében egy második kiserõdöt építettek a kontinentális blokk védelmére, melyet 1812-ben Anglia ellen kiáltottak ki. Eközben a Lignano-kikötõ ellenõrzési pont körül egy kis városocska alakult. 1813-ban 70 lakosa volt, köztük egy pénzügyi-helyõr és egy egeszségügyi-ellenõr. Minden így maradt változatlanul egészen 1900-as évek hajnaláig, mikor eljött Lignano történelmének döntõ pillanata és jelentõs turisztikai központtá vált.

Részlet a "Minikalauz tudósoknak és életmûvészenek" c. leírásból