Velence: Álmok és valóság

Velence. Már maga a név is csupa história. Évi tízmillió látogatója számára a város álomszerû hangulata azt sugallja, hogy régóta elszigetelt világ ez, afféle ködbe veszõ látomás. Pedig Velence nagyon is valóságos kisváros, hiába rejtõzik a mûemlékek díszlete mögé. Elõször is: Velence tényleg kicsi. A velencei lagúna ívére nyíló panoráma, a roppant égbolt szeszélyesen változó képe, az épület pazar homlokzata mind-mind a tágasság, a végtelen kiterjedés illúzióját keltik. Az ember ezért ámultan veszi tudomásul, hogy a gyémántsûrû város csupán 7,77 négyzetkilométeren terül el – egyórányi sétával átkelhetünk egyik végébõl a másikba. Márpedig csak gyalog közlekedhetünk, mivel az utcák rendszerint alig járdányi szélesek. A velencei élet ritmusát a gyalogtempó szabja meg: a kényelmes lõdörgés, a barátokkal való váratlan, utcasarki találkozások, az a kis meg-megállás, laza terefere. Annyi minden közül, amit a velenceiek imádnak a városukban – nincsenek autók, és gyakorlatilag bûnözés sincsen –, ez a meghittség a legnagyszerûbb. Kedvtelve szokták mondogatni az itteniek: olyan ez a város, akár egy jókora nappali szoba.

Velence tényleg még mindig süllyed? Az itt lakókon kívül mintha mindenkit ez a kérdés foglalkoztatna. Egyetlen szóval: igen; bár a süllyedés mértéke lelassult, jórészt annak köszönhetõen, hogy leálltak a talajvíz szivattyúzásával. Az 1966. november 4-i katasztrofális áradás a város egyes részeit 24 órára 1,2 méter vastag vízréteggel borította el. Nemzetközi összefogás kellett hozzá, hogy rendbe hozhassák az épületeket, restaurálhassák a mûalkotásokat.

Manapság azonban másféle bajok árja fenyeget. Mintha a riadalom eddig ismeretlen fajtája kerítette volna hatalmába a várost. Nagyon sok cég elköltözött; a nagy áradás óta a lakosság 121 ezerrõl alig 60 ezerre apadt. Évente mintegy ezerötszázan hagyják el Velencét, fõként családos fiatalok, akik nem hajlandók vállalni a növekvõ megélhetési költségeket, ezért máshol keresnek jó állást és megfizethetõ lakást. Az életnek ezek a kiábrándító tényei más városokban is gyakori gondot jelentenek, Velencében azonban még az egész Itáliát gyötrõ protekcionizmus és korrupció is tetézi a bajokat.

A velenceiek nem tudják túltenni magukat azon, hogy míg városukat mindenki isteníti, õk maguk mintha senkit nem érdekelnének. Randolph Guthrie az elnöke a „Mentsük meg Velencét!” elnevezésû amerikai bizottságnak, amely évente mintegy félmillió dollárt teremt elõ az itteni épületek és mûkincsek restaurálására. „Csakhogy nincs értelme megóvni a mûremekeket, ha maga a város nem tud fennmaradni” – hangoztatja Guthrie. Állandó lakosok híján Velencébõl lassan díszletváros lesz. Az Adria királynõjének sorsa egy olyan, közvetlenül a híd túloldalán elterülõ várostól is függ, amelyrõl sosem hallani – ez pedig nem más, mint Mestre.

A Velenceként emlegetett közigazgatási egység 1926 óta magában foglalja Mestre városát is, amely mintegy 180 ezres lakosságával több mint kétszer akkora, mint a lagúnákkal szabdalt központi terület. Velence polgármestere tehát két, lényegében egymással szemben fekvõ városért felel – persze mind a kettõ meg van gyõzõdve arról, hogy a városvezetés a másikat favorizálja.

National Geographic