A Hortobágyon keresztül utazó avatatlan látogatónak a végeláthatatlan füves puszta láttán az az elsõ benyomása, hogy gyakorlatilag talán nincs itt semmi, csak a végtelen horizont.
A tekintetet is csak ritkán akasztja meg egy gémeskút, csárda vagy tanya, kisebb fa- vagy bokorcsoport. A Hortobágy egy olyan, a pásztorközösségek által megmûvelt kultúrtáj, mely az ember és a természet kétezer éves, hagyományos és kíméletes földhasználaton alapuló, harmonikus együttmûködésének kiemelkedõ példája.
A kiaszott szikes puszta láttán nehéz elhinni, hogy e táj arculatát döntõen a vizek formálták. A Hortobágy sekély mélyedéseinek nagy része a jégkorszak végétõl a XIX. század közepéig a Tisza és a Berettyó szabad árterülete volt, melyek vize gyakran öntötte el a területet, hordalékával termékeny talajtakaró feltételeit biztosítva, míg néhány helyen a víz akár egész éven át megmaradt, vizenyõs területeket, tocsogókat, mocsárrendszereket létrehozva. Honfoglaló õseink egy nagy kiterjedésû mocsarakkal, szikesekkel, rétekkel tarkított tájat találtak itt.
Az ember jelenléte e térségben már a fiatalabb kõkorszakban is bizonyítható: elsõsorban a réz- és bronzkor folyamán emelték a (köznyelv által kunhalmoknak nevezett) kurgánok nagy részét. A kurgánok mesterséges eredetû, tájképi, régészeti, botanikai, zoológiai és kultúrtörténeti szempontból kiemelkedõen fontos mesterséges eredetû képzõdmények - lakódombok, sírhalmok, õrhalmok és határhalmok. Méretük változó: átmérõjük 20-90 méter, relatív magasságuk 0,5-12 méter. Alaprajzuk többnyire a körhöz közelítõ ovális.
A középkorban a falvak kialakítása jelentette e tájon az ember legmarkánsabb tájképi beavatkozását - errõl ma már csak néhány templomrom tanúskodik. Az Alföldön keresztülvezetõ fontos kereskedelmi útvonalak (mint például az erdélyi sóbányák kincsét szállító "sóút") mentén épültek fel 10-12 kilométerenként - többségében a XVII. században - az utazókat kiszolgáló csárdák, valamint a vízborítás idõszakában a közlekedést megkönnyítõ hidak. Ezek egy híres utóda és legismertebb példája, mely a Hortobágy egyik szimbólumává is vált, az 1827-ben megépített Kilenclyukú-híd. Szintén a magyar puszta szimbólumaként ismeretesek az eredetileg az állatok itatására szolgáló gémeskutak.
Az 1846-os év hozta meg a Puszta életében a legjelentõsebb változást: megkezdõdött a Tisza szabályozása. Ezt követõen a kanyarulataitól megfosztott, gátak közé kényszerített folyó egyrészt nem öntötte el többé termékeny iszapjával a Hortobágy laposait, másrészt pedig nem táplálhatta közvetlenül a holtágak és távolabbi területek mocsárvilágát sem. Ez a szikesek kiterjedéséhez vezetett. E gondon az 50-es évektõl ismételt beavatkozással igyekeznek segíteni: a Hortobágyot csatornákkal hálózták be.
A táj területének döntõ hányadát ma természetes élõhelyek - sziki gyepek és sziki legelõk, löszpuszták, ártéri erdõk és ligetek - képezik, valamint egy mocsarakból, tavakból és holtágakból álló "vízország" alkotja, a mozaikos talajviszonyoknak köszönhetõen változatos és gazdag növény- és állatvilággal. A területnek viszonylag kisebb hányadát borítják mesterséges vizes élõhelyek (a halastavak összterülete 6 ezer hektár), ezek mégis nagy jelentõségûek, mivel együttesen a világ egyik legnagyobb mesterséges halastórendszerét alkotják.
Ha a Hortobágy állatvilágáról esik szó, elõször talán mindenkinek a szilaj állattenyésztéssel meghonosodó szürke marha és rackajuh, valamint a mangalica sertés és a nóniusz ló jut az eszébe. A Hortobágy azonban nemzetközileg is kiemelt fontosságát sajátos madárvilágának köszönheti. A mocsarak és halastavak a madarak fészkelésének és vonulásának európai jelentõségû helyszínei: eddig 342 madárfaj elõfordulását regisztrálták itt, melyek közül ezidõtájt 152 fészkel is a Nemzeti Parkban. A Magyarországon átvonuló darvak 95 %-a a Hortobágyon megpihenve repül tovább, az eddig megfigyelt legnagyobb éjszakázó darutömeg 55 ezer madarat számlált. A daru- és vadlúdvonulás az itteni madárvilág életének egyik legszebb, nemzetközi hírû látványossága. Ez az élettere Közép-Európa legnagyobb kanalasgém-állományának és számos más gémfajnak, a batlának és kárókatonáknak, valamint igen fontos költõ- és vonulóhelye számos énekesmadárfajnak.
