Mottó: "Egy utazás sosem hosszú, ha megtaláljuk azt amit keresünk."
"A Nílus életadó forrás" -mondják ma is a fellahok, azaz a földmûvesek. Nekem is régi álmom volt Egyiptom földjére lépni. Utazásaim során leginkább a mítoszok, rejtélyek iránti érdeklõdés hajt, hát itt volt belõlük bõven. Bizony az út során gyakran összekeveredett a valóság a legendával.
Az elsõ teával a szállásunkon kínáltak meg, amit még több tucat követett, evvel is bizonyítván az arab vendégszeretetet.
Az esti sárgás langyos fényben úszó lüktetõ kairói Bazárban még viszonylag elviselhetõek a kofák eladási szokásai, nem úgy mint délebbre, ahol akár menet közben is üzletelnek a busz ablakain keresztül. Az alku külön tudomány, mi inkább show-nak mondanánk. Ha voltam olyan égbekiáltóan naiv és hosszasan bámultam egy amúgy nem túl érdekes árut, felkészülhettem az ilyen és ehhez hasonló folytatásra: az árus elõször egy hihetetlen magas árral rukkol ki, mire a leendõ vevõ mond egy jóval kisebbet. Az eladó jó esetben nevetve, rosszabb esetben állandó mutogatás közepette, sûrû gyalázkodással vonja kétségbe elmeállapotát. Sértõdések nélkül hallgatják a másik siránkozásait családjuk éhenhalásának közelgõ veszélyeirõl, miközben a bazáros hörögve esküszik a nem létezõ gyerekei életére, miszerint ez a portéka neki is kevesebbe van és csak azért adná bagóért el, mert megsajnálta õt. A végén csak megegyeznek, majd baráti gesztusokkal válnak el útjaik.
Kairóban is bebizonyosodott: Egyiptom egyenlõ II. Ramszesszel. A 15 milliós város szinte minden pontján, majd az ország belsejében is rendre feltûnik a legnagyobb fáraó, szobor, hieroglifa, legenda vagy éppen templom formájában, mintha még mindig itt uralkodna felettünk.
Estefelé a dombon trónoló Citadelláról nézve, mialatt az aranyló napkorong lassan beleolvad a szürke város felett lebegõ égbolt kékeszöld tengerébe, Kairó sziluettjét átlyuggatják az iszlám mecsetek tornyai, a minaretek. Az óváros szûk sikátorainak zavarba ejtõ homályában tág, világos bokáig érõ galabbiába burkolt, a naptól és portól barnára sült férfiak, kik a számunkra különleges szürkés pizza alakú akár tölthetõ kenyeret, a pitát árulják mindenfelé, feketébe bugyolált nõk agyagkorsóval a fejükön igyekeznek, gyerekek ösztökélik szamarukat, hogy a nyikorgó kútból gyorsabb forgatással emeljék ki a vizet. Mindent beborít a varázsos Kelet csábos illata: a buja fûszerek, a különös füstölõk, a remek vízipipák, amit oly eredeti szertartás övez. Hamisítatlan mesevilág. A város fölé magasodó Kairó-toronyba este érdemes felmászni, majd körültekinteni az apró szentjánosbogárként villódzó metropolison. A látvány elfeledteti velünk, láthatatlanná teszi azt a nyomort, ami alattunk is jár.
Egy egyiptomi utazás szó szerinti fénypontja az esti hang és fényjáték lehet a piramisoknál illetve a karnaki templomnál. Miután angolul szól a kísérõszöveg, így azt hihetnénk, hogy nem tudjuk majd kellõ áhítattal élvezni az eseményeket, errõl azonban szó sincs. Felejthetetlen élmény, annyi bizonyos. Elõször tehát, így színesben pillantottam meg a gízai piramisokat, hisz egész nap "rejtõzködött”.
Karnakban elõször a hatalmas oszlopok, torzó szobrok, obeliszkek, falmaradványok közt sétálva kápráztat el a fény-zene harmonikus, együttes játéka, majd a Szent-tó partján leülve várjuk a fejleményeket. A távolból lódobogást, fegyvercsörrenést hallani, amely egyre közelit, egyre félelmetesebben. A csata immár a templom melletti téren folytatódik, mígnem megérkezik az erõsítés a messzeségbõl. Elõbukkannak, mintha eddig hömpölygõ ködfátyol takarta volna eljöttüket. A romok között élet-halál harcot vívnak. Repkednek a nyilak, folyik a vér, szikráznak a pajzsok, test a testnek feszül. Egyszerre a sikolyok, a harci induló lágy muzsikává változik, az ellenség leteszi a fegyvert. Hatalmas üdvrivalgás közepette közeledik aranyozott, díszes lován a fõvezér és kísérete ünnepelni a nagy diadalt. Egyiptom tovább virágzik.
Gízában eközben szomorú moraj hallik. A fáraó uralmának vége. Aranyszarkofágban hozzák a temetési szertartáshoz. Minden kész, hogy átléphessen a túlvilágra. Bebalzsamozott teste bebocsátásra vár Ozirisz birodalmába. A fények egyszerûen, mégis hatásosan, összhangban a látvánnyal zuhannak a szívünkbe örök emlékként. A valóságban mindezt úgy játsszák el nekünk, hogy egy lélek sincs a közönségen kívül, mégis mintha több ezren lennének, annyira élethûek a „jelenetek”, a többi pedig a fantáziánkra van bízva.
Az ókori emberek gondolkodásmódja, életvitele fényévnyire volt mai utódaiktól, mely esetben a motivációjukat, prioritásaikat aligha érthetjük meg csupán a kulturális összehasonlítás révén. Az ókor polgárai után elmondható, a maiak igen barátságosak, érdeklõdõek, minél szegényebbek annál inkább. A legtöbben beérik azzal amijük van -bár nyújtják kezeiket baksisért- azt hiszem, ez az igazi gazdagság. Kevés igazi törvény létezik errefelé, íratlan szabályok szerint, puritánul élik mindennapjaikat, megértéssel, tiszta szívvel és lélekkel.
Szerény szállásunkon próbáltak vacsorára európai módon készített ételt kínálni, de a továbbiakban helyi specialitásokat kértünk, amit kitörõ örömmel teljesítettek is.
Kairó az a város, ahol csodálatos ókori, középkori templomok, szobrok, romok, ugyanakkor nyüzsgõ, már-már elviselhetetlen zaj, szürke füst közepette léteznek az emberek.
Kairó az a város, ahol a világ leglenyûgözõbb múzeumát láthatjuk.
Kairó az a város, ahol a luxus mellett a temetõben is élnek, nem is kevesen.
Kairó az a város, ahol az ókori világ hét csodájának egyike(az egyetlen) ma is áll: A piramisok. Tökéletes kombinációja az egyszerûségnek, harmóniának, hatalomnak.
A több száz, ma is látható építmény közül, kétségkívül a gízaí a legrejtélyesebb. Az egész fennsíkot szinte beborítja a titokzatosság légköre. Nem véletlen, hogy a világ számtalan pontján fellelhetõ hasonló gúla illetve különbözõ méretû, célú piramisokat építenek ma is. Tucatnyi elmélet alakult ki körülöttük: temetkezési hely, vallási objektum, csillagászati terület, villamos erõmû, vízözön elõtti létesítmény. Még földön kívüliekkel is kapcsolatban lehettek. Matematikai és csillagászati csúcsteljesítmény. A Nagy Piramis alapja 230m, magassága 147m volt, közel 2.5 millió tömbbõl áll.
Nem éppen tudományos, de érdekességképpen otthon is készíthetnek kis piramist kartonból, mûanyagból, amiben alulról egyharmad részre egy kis faállványra tegyenek pl. egy rossz borotvapengét, állítólag pár hét múlva újra használhatóvá válik, ha a gúlát K-Ny felé, míg a pengét É-D felé tájolják. Az arányokra kell vigyázni az eredetihez képest:pl.: ha az alap 15.7cm, akkor a magasság 10cm legyen.
Egy adalék az építésével kapcsolatos rejtélyhez: felkérték az egyik legjobb építõipari céget, nekik ma mennyi ideig tartana a Nagy Piramishoz szükséges anyagokat a lelõhelyükrõl a helyszínre szállítani, ami nagyrészt mész és homokkõbõl valamint gránitból állt. Nos, a végeredmény meglepõ, de tény: a mai korszerû technikával is mintegy 80 évig szállítaná a köveket több száz ember. Az építkezés pedig csak ezután kezdõdhetne! Tény, a gránitsziklákat mintegy nyolcszáz km-rõl, Asszuánból hurcolták ide a külszíni bányából, ahol otthagytak egy obeliszket elfektetve, miután jól látható rajta egy keskeny hosszanti repedés, ami alkalmatlanná tette a további használatát. Kiválóan megfigyelhetõek rajta a vésések, faragások kezdetleges nyomai.
Érdekes az is, hogyan juthatott eszébe embereknek -közel azonos idõben- a gúla formájú építkezés a világ több, egymástól igen távol esõ pontjain mint Mexikó vagy Kína. Pedig a Cook-iroda akkor még álom sem volt.
-Az idõ örök... dacolok az idõk végtelenségével.-mondja a Szfinx, amelynek keletkezési évét, célját szintén rejtély övezi, bár magyarázat akad bõven. „Fáraóvá teszlek, ha kiásol a homokból”-kérte egykoron az épp a lábainál megpihenõ Tutmózisz herceget, aki meg is fosztotta homoksírjától. Így kelt elõször „életre” az emberfejû, oroszlántestû, békésen üldögélõ óriás, aki pontosan a horizonton kelõ napba néz. Az idõ vasfoga által pusztított és megcsonkított szobor még így is fenséges és titokzatos maradt, tán az idõk végezetéig õrködik Ozirisz és fia, Hórusz a sólyomisten földje felett.
Egy napra Alexandriát az egykori fõvárost is meglátogattuk, ahol az õsi városból, akárcsak híres könyvtárából szinte semmi sem maradt meg, mivel a mai település a régi romjaira épült. Az ókori nevezetes világítótorony, a Fárosz helyén ma erõd áll, többek között annak ledõlés utáni maradék köveibõl épülve. Kleopátrának, az ország utolsó fáraójának palotája is a tengerben végezte anno, bár manapság kutatnak utána, komoly sikerrel. Visszafelé a kairói sivatagi mûúton több helyen készítenek papiruszt, szõnek szõnyeget és elõszeretettel mutogatják az idegeneknek nem titkoltan eladási célzattal. Az eredeti papiruszsásból készül, a szemünk láttára vizezik, préselik majd szárítják, azonban banánlevélbõl jóval olcsóbb, kinézetre semmiben nem maradva el igazi társától. Szõnyegszövõ mûhelyekben láttunk tizenéves lányokat, fiúkat dolgozni, rendkívüli kézügyességgel ráadásul nem úgy tûntek, mint akik nem szívlelnék ezt.
Az un. kartust is úton-útfélen csinálják ezüstbõl, aranyból, amire nevünket hieroglif írással rávésve, magunknál hordva, megvéd bennünket a fáraók átkától és egyéb balszerencséktõl. A kartusok eredetileg királyi vagy fõúri felirat, címer volt, régi sírokban találhatók Különféle jelek más-más betût jelentenek: oroszlán L, szem R vagy a hullám N betû.
Gízánál még egy utolsó pillantást vetettem a piramisokra, azt hiszem örökre elkísér majd.
A fõvárostól délre állt valamikor Memphisz az Óbirodalom fenséges és fényûzõ székhelye. Mára az élõk városa elpusztult, míg a folyó nyugati partján Szakkara a holtaké fennmaradt. Kis viskókban laknak, amelyek szalmatörekkel dúsított téglából készültek, alapanyaguk a folyó iszapja, tetejük kukoricaháncs vagy még az sem. Mit sem változtak évezredek alatt. A közelben áll több igen régi és rossz állapotú kisebb-nagyobb piramis, valamint az legrégebbi igazi nagy gúla, Dzsószer fáraó lépcsõzetes piramisa, amely több egymásra épített masztabából azaz õsi sírból alakult ki. Egyedülálló építészeti megoldás, így négyezer év távlatából.
Asszuánig tíz órás vonatozás közben láthattuk igazán a Nílust és környékét. A folyó mellett pár száz méter zöld mûvelt terület, tetõ nélküli kis házakkal majd a sínek, ami elválasztja ezt az idillt az örökké száraz sárgásbarna végeláthatatlan sivatagtól. A felkelõ nap sápadt fakóságánál ébredezve a monoton csordogáló vonat ablakaiból láthattuk az árnyékban bambán ácsorgó szürke szomorkás szamarakat, a folyóban mosó asszonyokat, a fürdõzõ kicsiket, miközben egyre szárazabban hömpölygött a keskeny, zöld pálmaligeten túli sivatag felõl a narancssárga forróság. Fekete Afrika határán a kontúrok is élesebbek, az arcok is sötétebbek. Ámbár a núbiai családnál eltöltött szerény idõ remekül szolgálta a bennszülöttek megismerését, ahol egy teve megér legalább három feleséget, ahol a sok gyerekes családfõ leginkább a folyón hajózik jellegzetes felukkájával. Asszuánnál több szigetre is el lehet jutni ilyen felukkával -kis vitorlás-, amit egy núbiai "kapitány" navigál elmaradhatatlan öltözékében a galabbiában, ami mindenkin olyan ütött-kopott, mintha sose mosnák ki. Próbáltunk neki magyar dalokat tanítani rész sikerekkel, pedig az rozsdabarnán izzó lenyugvó nap, mint egy színpadi díszlet, megadta hozzá a romantikus alaphangot.
Másnap a közeli „Egyiptom Gyöngyéhez” hajókáztunk, amit a térképeken Philea szigeteként jelölnek. Ezen a kicsiny szigeten Ízisz, Ozirisz feleségének templomegyüttese áll, de csak 1980-óta, miután ez a szentély is azon tizennégyek közé tartozott, amit a világ megmentett a felduzzasztott Nílus vizétõl. Eredetileg egy ötszáz méterrel távolabb esõ másik szigetre építették, ahonnan rendkívüli szakértelemmel és heroikus munkával szállították át majd állították újra össze, valahogy úgy, mint egy legót. A régi helyén mementóként máig ott állnak a munkadaruk és egyéb eszközök. Ezen a helyen is szokott lenni hang és fényjáték, de ezt sajnos nem láttam, így marad a fantázia. A szigetet teljes egészében elfoglalja a csodálatos pilonokkal ellátott templom, még varázslatosabbá téve az ókori remekmûvet.
A már említett II. Ramszesznek Asszuántól 300 km-re a folyóparton volt egy sziklatemploma, amelyet ezer, harminc tonnás darabra szétfûrészelve vittek az eredeti helyérõl feljebb 64 méterrel a gát miatt létesült új tó elõl 1963-ban, egy betondóm alá csakúgy, mint legkedvesebb feleségének, Nefertarinak templomát. A bejáratnál ülõ négy Ramszesz szobor húsz méter magas. Évente két alkalommal a nap ragyogó sugara öt percre lágyan megvilágítja a fáraó szobrát a koromsötét templom belsejében. Sajnos nem most, pedig filmbe illõ a jelenet.
Az út idáig, Abu Szimbelig a sivatagon át vezet, szinte teljesen egyenesen. Kis buszunkkal ezalatt a három óra alatt összesen ha három autó jött szembe, visszafelé egy sem! Menet közben többször odanyomva arcom az üvegre, bámultam a sivatagi délibábot, mely egy távoli oázist idézett, mintha kinyújtanánk érte karunkat, de az gúnyosan odébb áll. A végeláthatatlan úton a kilométer kövekrõl lassan megtanultuk a számokat, melyek csak távolról hasonlítanak az általunk ma is használt arab számokra.
Visszatérve Luxorba az Újbirodalom fõvárosába, a hires templomnak külön érdekessége, a bejárat elõtti két obeliszk illetve az egyiknek a hûlt helye. Aki járt Párizsban, láthatta a párját a Concorde téren. Nekünk Luxor és Karnak maradt meg a nagy Thébából a többit a feledés valamint a homok borította be, bár a két település közti három kilométernyi szfinxsort elkezdték kiásni és restaurálni. Luxorban késõ délután kiülni egy erkélyre és figyelni a környék mindennapi életét háttérben a folyón horgonyzó hajókkal, a még romjaiban is fenséges templomokkal, pazar látnivaló.
Karnakba konflissal lehet átruccanni, miután percekig tartó alkudozással megállapodunk abban az árban, melyben már az elején biztos volt mindkét fél. Elvileg a karnaki épületegyüttes nem egységes terület, hisz legalább kétezer évig alakították, építettek hozzá mindig az adott uralkodó kedve és ízlése szerint, de ez nem tûnik fel, sõt szemünk elõtt hever egész Egyiptom kultúrája. Karnakot talán felülrõl lehetne „tisztába tenni”, lent ugyanis a zegzugos utcák, romok közt sétálva, eltévedni az idõben, izgalmas gyönyörûség.
Az ókoriak a Nílus keleti partján éltek, a nyugatin haltak. A nekropolisz is a folyó túloldalán van. Útközben majd minden rozzant kis házikó elõtt alabástrom tárgyakat faragnak rendkívüli kézügyességgel, lebilincselve az arra járókat.
A királyok és királynõk völgyében a több ezer éves, egy kivételével teljesen kifosztott sírkamrákban a díszítések, hieroglifák olyan színekben pompáznak, mintha tegnap pingálták volna azokat. Helyi vezetõnknek ez oly természetes, mint a reggeli napfelkelte. Állítólag innen származott Ámon-Ré hercegnõ szarkofágja is -mely már addig is több apróbb szerencsétlenséget okozott- amit egy gazdag amerikai régész megvett 1912-ben a British múzeumtól majd haza kívánta szállíttatni, ám New York felé tartva a hajó elsüllyedt a lelettel együtt az óceán fenekére. A tragikus sorsú hajó neve Titanic volt. Lehet, hogy a fáraó átka?
Amennyiben lenne egy idõgépem, amivel mindössze egy utat tehetnék a múltba, bizonyosan 1922-õt választanám, amikor H. Carterrel az élen kinyitották Tutanhamon sírkamráját, mert volt szerencsém látni a kairói múzeumban az innen elszármazott kincseket, drágakõberakásos trónust, harci szekeret, bútorokat, alabástromvázákat, ékszereket, temérdek ókori kincset, valamint a híres halotti maszkot is. Szinte magam elõtt láttam H. Cartert, midõn elõször bekukkantott a kivésett résen át a sírba majd izgatottságtól telítve szólalt meg remegõ hangon: „furcsa állatok, szobrok és arany, mindenütt arany... szinte megnémulok az ámulattól”.
Visszafelé, Memnon 18m magas kolosszusai mellett az ember megtudja mit érezhet egy hangya az elefántcsordában. Szerencsére kõbõl vannak. Amikor egy régi földrengés megrongálta az egyik hatalmas szobrot, az alak fejénél a szél napfelkeltekor "zenélni" kezdett, létrehozva egy újabb legendát egészen a római korig, amikor is megnémult, szintén egy földrengés következtében.
Az elsõ napokban említette valahol egy idõsebb arab vezetõ: "Tanuld meg tisztelni a régi kultúrát és Te is részévé válsz." -ezt a bölcs kijelentést talán mostanra megértettem.
Végezetül pár napot a Vörös-tengernél tölthettünk, ahol a korallszigeteknél közelrõl, vagyis a vízbõl figyelhettük a tarka, változatos -magyar embernek egyedülálló élményt adó- halakat, tengeri herkentyûket, miközben a naptár januárt mutatott.
A fotózáshoz a feltételek: színek, fények, árnyékok játéka, mind-mind adott volt. Itthon derült ki csak igazán az elõhíváskor.
Aki csak a hegyeket szereti az messze kerülje el ezt a tájékot, ha viszont mégis eljut oda, ne csak Kairóba és a tengerhez menjen, mert így "kipipálhatja" ugyan az országot, de a lényegrõl lemarad örökre.
Utolsó este a nílusi sétahajón egy hastáncosnõ produktumának társaságában eszembe ötlött a karnaki szent szkarabeuszbogár szobor, amelyet vagy tízszer kell körbejárni ahhoz, hogy csodás, hosszú életünk legyen. Az ókorban ugyanis a szkarabeusz, vagyis galacsinhajtó bogár mindig úgy tûnt az embereknek, mintha a földbõl született volna, így az szent állattá lett, ezért az ilyen amulettek jó és bõ életet lehelnek hordozójukba.
Így én is evvel búcsúzom: A szkarabeusz legyen Önökkel és Mindannyiunkkal!
Budapest; 2005.05.
Szántó László fustifecske@freemail.hu