
Lakatos Károly 1897-ben Szegeden megjelent "Természeti és vadászképek" címû könyvében elsiratja a táj élõvilágát. "Hová lett a régi kép, hová a csillámló vizek, suttogó nádasok, sárga s kék virágok tarka flórája innét? - kacsák, sneffek, gémek, sirályok százai, ezrei!" Szerencsére, szigetekként, kisebb-nagyobb, természetközeli élõhelyeken fönnmaradt a régi élõvilág.
Algyõn elõttünk szárnyalnak a Tisza fölött a hófehér selyemfátyolra emlékeztetõ kócsagok, bakcsók üldögélnek a halászok varsakaróin. Szürkegém száll saséri fészektelepe felé, dankasirályok és sárgalábú "tengeri" sirályok kémlelnek halebéd után.
Halászcsér viszi csõrében a kicsiny, vízháti keszeget, csókák csacsognak az ártéri füzesek odvainál. Kék-zöldszárnyú szitakötõ lebeg a vízparton, s rájuk vadászik a közeli gyurgyalag-telep tarka-színes sárkányrepülõs madara. Jégmadár surran élesen fütyülve a Tisza felett, s partifecskék etetik kiröpült kicsinyeiket a népes szúnyoghaddal.