2021.01.21. - Ágnes

Az egyik utolsó õsvadon

Az egyik utolsó õsvadon
A kanadai Sziklás-hegységben már 1885-ben nemzeti parkot alapítottak, s ezt nemsokára követte a többi. Az összefüggõ, összesen több mint 20 ezer négyzetkilométeres térség igazi õsrengeteg. E parkokat az ember tevékenységével megalakulásuk óta nem háborgatta: területükön nem létesített ipart, nem folytatott erdõgazdálkodást és nem vadászott. A Jasper, az Yoho, a Banff és a Kootenay Nemzeti Parkot az UNESCO 1985-ben a Világörökség részévé nyilvánította.
bohócdoktor vizit szja 1%

A kanadai Sziklás-hegység legmagasabb csúcsa a 3954 méter magas Mount Robson, de a hegység gerincét és egyúttal a földrész vízválasztóját alkotó fõ vonulat csúcsai mind jócskán 3000 méter fölé emelkednek. Az egész földrészen keresztülhúzódó hegységrendszer földtanilag változatos, vulkáni eredetû, metamorf és üledékes kõzetekbõl (homokkõ, mészkõ, dolomit) épül fel. Mészkõvonulatai páratlanul gazdag fosszília-lelõhelyeket rejtenek magukban. A prekambriumi* és kréta idõszaki kõzeteit- miközben még ma is emelkedik az egész hegység - a jégkorszakok gleccserei, a szél és a folyók formálták, alakították.

A Folyók anyja

A jégmezõk a jégkorszak maradványai. Közülük a legnagyobb a Columbia a maga 325 négyzetkilométeres területével. Gyakran illetik a Folyók Anyja névvel: 100 méter vastag jege jó néhány gleccsert éltet, azok pedig három nagy folyót. A Columbia keleti nyúlványainak, az Athabasca-glecscsernek a század eleji és a mai vége között már körülbelül 1 kilométer a távolság! A gleccserekbõl táplálkozó vízfolyások látványos formagazdagságot hoztak létre. A sziklaletöréseken zuhatagok (a legnagyobb a 380 méter magas Takakkaw-vízesés), a puhább kõzetekben önálló, zárt világot alkotó szurdokvölgyek, a lapályokon hordalékzátonyok színesítik a tájat.

A hegység keleti oldalának éghajlata félsivatagi szárazságú, bizonyos részein a csapadék az évi 350 millimétert sem éri el, s ennek is jó része télen, hó formájában hull le. Ilyenkor aztán mínusz 30 Celsius-fok alá is süllyedhet a hõmérõ higanyszála. A vízhiányt nyáron 30 Celsius-fokos csúcshõmérséklet tetézi.

A szárazság a hegység egész arculatát meghatározza. A meredek lejtõkön és sziklákon növényzet nem képes megtelepedni: a hegyek felsõ fele-harmada helyenként hófödte, néha csillogó, néha azonban komorfekete meztelen szikla. (Az évente odalátogató 3 millió turista java része is csak a sziklás vonulatok, gleccserek, vízesések, kanyonok és tengerszemek látványáért utazik oda.)

Botanikus szemmel

A növényzeti övek közül a legalsót - a mélyebb völgyek alját - a füves rétek, lápok és lombelegyes fenyvesek jellemzik. Ez az a régió, amely a legtöbb növényevõ állatot és ragadozót képes eltartani. És ugyancsak ez az, amely a legnagyobb emberi forgalmat kénytelen elviselni.

Az elõbbi öv fölött a mindössze három-négy fenyõfaj (Engelmann-luc, csavarttûjû fenyõ, duglászfenyõ) által uralt egyhangú, száraz, végeláthatatlan erdõövezet húzódik. Felsõ, fafajösszetételében megváltozó, kiritkuló részével ez már átmegy az alpi régió havasi gyepeibe. Az erdõhatár ott- Csehországgal majdnem azonos földrajzi szélességen - még 2000 méter körül van. A havasi rétek, mint mindenütt, a kanadai Sziklás-hegységben is üde zöldek, tarkabarka virággazdagságot tárva a kitartó hegymászók elé. (A magunkfajta bakancsos turista számára szomorú meglepetés, hogy a természeti szépségeknek ilyen eldorádójában- a mûutaktól és felvonóktól távol - bizony csak elvétve találkozni gyalogosokkal.) Még följebb haladva aztán már csak letörpült cserjékkel (fûz- és nyírfajokkal), valamint termetükhöz képest nagy virágú, molyhos párnanövényekkel (fõként szegfûfélékkel) találkozhatunk, majd a hó és a jég veszi át az uralmat. Bárhol járjunk is, egy sereg hazulról is ismerõs növényre vagy azok közeli rokonaira ismerhetünk rá: hízóka, kakastaréj, liliomok, körtikék, páfrányok, korpafüvek láthatók mindenütt.

Viselkedési szabályok

A Jasper Nemzeti Park területére belépve legelészõ vastagszarvú juhokat, a hazai muflonokhoz hasonló, de annál nagyobb testû és trófeájú állatokat pillanthatunk meg- közvetlenül az út mellett! A vadállatoknak ezt a szelídségét meg kell szoknunk, az évszázados zavartalanság- úgy tûnik - kiölte belõlük a félelmet.

Bármelyik városban találkozhatunk békésen legelészõ vapitivel*, a csíkos bundájú mókusok pedig a lábunkra is felmásznak. Az alpesi régió csillogó kék tollú szajkóit a kezünkbõl is etethetjük. Akkor sincs szükségünk nagy erejû távcsövekre, hosszú és óvatos cserkészésre, ha a lapályokon jávorszarvast, hódot, fekete medvét, fönn a hegyekben mormotát akarunk látni. A ragadozók és a havasok védelmében élõ fehér hegyi kecskék megpillantásához már jókora szerencsére is szükség van. Azért mindig óvatosnak kell lennünk, hiszen a szürke medvék, a félelmetes hírû grizzlyk birodalmában vagyunk! Nemcsak tõlük, hanem minden nagy testû- fõképp a párzási idõszak felhevült állapotában lévõ - állattól érdemes távolságot tartanunk! Észak-Amerika legnagyobb állatának, a bölénynek egyik utolsó, néhányszor tíz egyedet számláló populációját pedig a Banff Nemzeti Parknak egyik kicsi, elkerített szeglete rejti. A vadonban való viselkedés alapszabályairól mindenütt táblák és prospektusok tájékoztatnak. Ennek ellenére évente jó néhány baleset fordul elõ, kivált az elsõ pillantásra békésnek tetszõ wapitik "jóvoltából". A növényevõk szelídségének egyébként a sokkal kevésbé bizalmas nagyragadozók (farkasok, pumák, hiúzok) látják kárát: táplálékuk egy részét veszítik el az ember közelségébe húzódó elõbbi állatokkal.

A terület madárvilága - az elég nagy fajszám ellenére- meglehetõsen szegényes. Az alacsonyabban fekvõ völgyek tavaihoz és lápjaihoz kötõdik a kanadai lúd, a halászsas és többféle réce, s az Egyesült Államok címerállatát, a fehérfejû rétisast is ott érdemes keresnünk. A nagy területû, száraz fenyvesekbõl szinte teljesen hiányoznak a madarak. Elsõ szálláshelyünk madáritatójánál a délutáni fényben egy felrebbenõ kolibrit, a trópusoknak nyáron oda, északra felhúzódó "repülõ drágakövét" pillantottuk meg. A hegyek hangulatához, persze, sokkal jobban illik a sziklarengetegekben fészkelõ, ott is elég ritka szirti sas és vándorsólyom röptének a látványa.

Törékeny egyensúly

A Jasper Nemzeti Parkot 1907-ben alapították, a másik, az Athabasca völgyén keresztül vezetõ északi vasút építésekor. A vonal 1911-ben készült el, s ezzel megkezdõdött a Sziklás-hegység benépesülése. Sok állandó lakosa azért ma sincsen a nemzeti parkoknak. Betelepülésüket- a munkahiányon kívül - a természetvédelmi hatóságok is igyekeznek akadályozni. Az idegenforgalom télen-nyáron igen nagy. A 3 millió látogató java része saját kocsin, és csupán néhány napra érkezik. Ez a kis területre összpontosuló hatalmas gépjármûforgalom okozza a természetvédelem egyik legnagyobb gondját. A másik, ezzel is összefüggõ nagy feladat az, hogy az ott természetesnek, mindennaposnak számító erdõtüzeket megfékezzék. Megfékezzék, lokalizálják, de ne szüntessék meg teljesen! Az õsvadon törékeny egyensúlyához ugyanis a pusztító és megújító erdõtûz szintén hozzátartozik...

Tímár Gábor és Szmorad Ferenc