A legkevésbé tipikus, talán épp ezért a legjobb hely Indiában - vallja sok európai utazó. Jaisalmer a legutolsó város a Thar-sivatag szélén. Itt van a vasútvonal vége és ez az utolsó város, ameddig busz közlekedik. Innen messzebb senki sem merészkedik, hiszen a homoktengeren túl már ott az ellenségnek tekintett Pakisztán. Jaisalmerhez egyetlen egy város sem hasonlítható India-szerte. Mintha az Ezeregyéjszaka meséibõl lépett volna elõ. A látogató nem hisz a szemének: a középkori falak teljes épségben megmaradtak, az óvárosban, az erõd falai között egyetlen jármû sincs. 
Rádzsasztánban szeretik egy-egy színrõl elnevezni a városokat, amit az idegen hajlamos túlzásként felfogni. Egészen addig, amíg oda nem érkezik. Mert Jaipur tényleg rózsaszínû, Jodpuhr pedig elképesztõen kék. Jaisalmer az arany mellett a Csipkeváros jelzõt is kiérdemelhetné. A puha homokkõbõl ugyanis a háromszáz évvel ezelõtt élt mesterek csodás kõcsipkéket faragtak, a házak többsége hihetetlenül gazdagon faragott.
A romlatlanság nemcsak a teljes épségben megmaradt falakat és a középkori szellemet jelenti: itt másképp is viselkednek a lakosok, mint az ország más vidékein. Mintha nem is Indiában lennénk: nem zaklatják az embert, és nem akarják becsapni. Ha belépsz egy üzletbe leültetnek, csájjal - tejben fõtt, édes és fûszeres teával - kínálnak, ha pedig vettél valamit, még egy selyemfestménnyel vagy más ajándékkal is meglepnek.
A ma álmos kisvárosnak tûnõ település egykoron stratégiai fontossággal bírt az Indiát Közép-Ázsiával összekötõ tevekaravánúton. Kereskedõk és pénzváltók, fogadósok építettek gazdagon faragott épületeket fából vagy sárga homokkõbõl. Havelinek, gazdag kereskedõháznak hívják ma is ezeket a kisebbfajta palotákat, melyek Rádzsasztánban több helyütt is megtalálhatók, de sehol sem ilyen számban, mint itt. A hajózás fellendülésével, a bombayi kikötõ megépítésével Jaisalmer szerepe lecsökkent, mindössze az 1965 és 1971 között, India és Pakisztán között dúló háború idején nõtt meg.
Ma nem katonák, hanem turisták lepik el India legromantikusabb városát és az 1156-ban épült erõdöt. A 80 méter magas dombon épült erõd 99 bástyával védte a falai között megbúvó várost. A fal tetejérõl nemcsak a dombot körülvevõ város, hanem a sivatag látványában is gyönyörködhetünk.
Az óváros ma is csaknem ugyanolyan, mint ahogyan több mint 800 éve megépítették. Több méter vastag falaiban kapott helyet a maharadzsa hétemeletes palotája, lakások - ezek egy része ma szállodaként üzemel -, üzletek, templomok. A hívõket Síva és Ganes-templomok várják, a turisták inkább a 12 és 15 század közt épült, díszesen faragott épületekbõl álló dzsain templomegyüttest keresik fel.
Az évszázados falak között csupán korszerûsítés: víz- és villanyvezeték építése történt, a házak ma is õrzik egykori formájukat. A keskeny utcácskákat nagyméretû kockakövek burkolják, járda ma sincs. Az erõdön belül él a lakosság egynegyede, tízezer ember, akik szinte mind a turizmusból élnek. Turista pedig akad bõven, hiszen itt, a ma is élõ középkorban igazán kipihenheti magát a rohanó nyugati életformában megfáradt utazó.
Nincs diszkó, mozi és színház. Nem kell végigjárni a múzeumokat vagy palotákat, elég, ha az ember csak úgy bóklászik a 850 éves falak között, így is az egyik ámulatból a másikba esik. Különösen sokan érkeznek a januári Sivatagfesztiválra, amikor teveverseny, sivatagi táncegyüttesek, középkori ruhákba bújt zenészek, bábosok szórakoztatják az ország minden részébõl és a külföldrõl jött turistákat. Ilyenkor sátorvárost is építenek a sivatag szélén, de aki erre a programra jön, aligha tapasztalhatja meg Jaisalmer egyedülálló, az erõd falai között megbúvó báját.
