A dublini élet

Az ezredfordulóra Dublin hirtelen fejlõdõ ipara és megélénkülõ idegenforgalma miatt a világ egyik legnépszeûbb kirándulóvárosává vált, a rossz hangulatú negyedeket - mint a Temple Bar és Smithfield - építettek ki kulturális szórakozónegyedekké, mindenütt megjelentek az egykori hazafias emlékmûvekhez képest szellemes köztéri szobrok és a hihetetlen építési lázról tanúskodó toronydaru-erdõk.

A városközpont délutáni csúcsforgalma és a kocsmazárás utáni emberáradat azt a látszatot kelti, hogy az ír fõváros lakói a nehéz évtizedek után állandó mozgásban akarják pótolni az elmulasztott lehetõségeket. A mintegy félmilliós fõváros a csatlakozó külvárosokkal együtt majdnem egymilliós. A fõváros élete elsõ pillanattól kezdve a nagy mediterrán városok nyüzsgésére emlékeztet. Az utcákon nem túl sietõsen hömpölyögnek a ráérõs emberek. A bevásárló utcákon és a sétáló körzetekben szûnni nem akarónak látszik az emberáradat. A késõ délutáni óráktól a bevásárló embereket felváltják a színházba, koncertre, moziba és fõleg a kocsmai beszélgetésre igyekvõk.

Ez a kultúr-vándorlás nagy intenzitással tart majdnem éjfélig, amíg a kocsmákból haza nem térnek a vidám dubliniak. Az átlag ír ember számára a kocsma kulturális intézmény is (nem ritkaság, ha annyian vannak, hogy mozdulni is alig lehet). Dublin nemcsak a pu-nak nevezett kocsmák világfõvárosa. Múzeumai, utcazenészekkel és mutatványosokkal teli sétálóutcái, hangulatos parkjai, tengerparti ösvényei mind-mind növelik a város urbánus értékét.