Bocsánatot kért tõlem egy autós, mikor átmentem a piroson. Nem intett be, nem ordibált durván, még dühös arcot sem vágott. Nem, ez nem Magyarországon történt, hanem Londonban, Európa legnagyobb fõvárosában. Honnan eredhet ez a nyugalom? Míg nálunk a televízióban sorra készítik a leleplezõ riportokat, egyesek hogyan vágják át a külföldieket; Angliában a turistákat inkább marasztalni próbálják, és újra meg újra visszacsábítani. Ha együtt látnak a kezedben térképet és az arcodon gondterheltséget, menthetetlenül meg fogja kérdezni valaki, miben segíthet. 
A mozgólépcsõkön mindenki betartja, hogy a jobb oldalon közlekedik, utat biztosítva a sietõknek. Londonban a nagyjából 12 metróvonal ellenére ez a legkönnyebben kiismerhetõ közlekedési eszköz. A megállók mind érthetõen kitáblázottak. Kizárt, hogy eltévedj! Ingyenes térkép-kártyák bárhol beszerezhetõek, amin megtalálhatóak a metróállomások nevei, az átszállási lehetõségek, illetve a zónák határai. Olcsóbb több napra érvényes metró-busz „bérletet” vásárolni. Egy útra viszont távolság szerint lehet venni a jegyet; aluljáróba lemenetel és feljövetel elõtt is kezelni – így elkerülik az ellenõrök örökös „járõröztetését”. Minden metróvonalnak megvan a maga színe. Néhány járatnak a kapaszkodókorlátja tükrözi jelölését, például sárga a Circle Line-on, pirosas a Centralon, és következetesen minden fémszínû a Districten. Kíváncsi lennék, mit tesznek majd, ha elfogynak a színek!
Valahányszor eltévedtünk Londonban, egy parkban kötöttünk ki. Szállásunk keresése közben a Kensington Parkban tanácstalanodtunk el, õrségváltás helyett csak a Regent’s Parkot tudtuk megnézni, a Trafalgar térre nagy nehézségek árán találtunk el a St. James Parkból. Ezeken a helyeken pedig mindig ültek, feküdtek, piknikeztek, olvastak, elméláztak vagy épp rendezvényt tartottak. Fiatalok, idõsek, barátok és családok egyaránt. Budapest legtöbb parkjában csak a „Fûre lépni tilos” tábla látható. A zöld pázsit idilli nyugalma adhatja a britek higgadtságát a hétköznapokban? A parkban fekvést én csak egyszer próbáltam ki, méghozzá a Westminster apátság árnyékában. Negyed órával késõbb egy két méteres „medveölõ” magasodott felém, mondván, hogy zár a park, vagyis ezt hangos „Up! Up!” kiáltásokkal jelezve. Talán én vagyok a peches.
A sok souvenires bódé megingatta az angolok szilárd erkölcsébe vetett hitem.
A legtöbb turista megbolondul, ha ilyeneket lát. Megveszi a mûanyag bobby-sapkát, a katonafigurákat, a piros emeletes buszokat kicsiben, a méregdrága plüss macikat, illetve mindent, amin angol zászló van: strandpapucsot, kendõt, pólót és hasonlókat. A nõvérem a Tower shopjában jegyezte meg, hogy nem is kell bemennünk a várba, mert mindent látunk kicsiben.
Sok üzletet bevándorló mûködtet. Nagy esélyed van rá, hogy találkozni fogsz Romániából jött szórólap-osztogatóval, pakisztáni taxisofõrrel vagy épp magyar szerencsepróbálóval, ha Londonban jársz.
A belvárosban az üzletek és a nevezetességek mellett a többi épület is figyelemreméltó. Olcsó, kívülrõl szép szállásokat is ki lehet fogni, de ezek szobái vaságyasak. Harry Potter elsõ éves diákként talán a hotelszobák labirintusában is eltévedt volna. Nekem minden alkalommal nyolc különbözõ ajtón kellett keresztülmennem, ha a sajátomig akartam eljutni. A mellettünk lévõ szobát fiatal angol srácok bérelték. Hangosan köszöntek, kérdezgettek, mikor a folyosón összefutottunk, sõt a szobánkba is bekiabáltak, nem mennénk-e el velük valahova. Ez fokozott érdeklõdést jelent más nemzetiségûek iránt, de szerintem õk lepõdtek volna meg legjobban, ha elfogadjuk az ajánlatot.
Az au-pair-ként kinn dolgozó barátnõm mesélte, hogy a kisfiú, akire vigyáz, még öt éves sincs, de már reggel kilenctõl délután ötig az iskolában tölti az idejét. És még mi panaszkodunk a hetedik-nyolcadik órák miatt! Minden iskolának saját egyenruhája van, így reggelenként nem kell azon gondolkodni, hogy mit vegyenek fel aznap. Szünetre kifogást és ünnepre alkalmat sokszor találnak. Szentestét nem tartanak, de Karácsonykor minden gyerek képeslappal ajándékozza meg összes osztálytársát. Igazán szép gesztus! A lapra írt üzenetbõl derülhet ki esetleg, kit mennyire kedvelnek.
Egyszerû turista számára még nehezebben fejthetõek meg a britek valódi gondolatai. A derûsnek tûnõ távolságtartást, a látszólagos fegyelmezettséget talán már az iskolai egyenruhák rejtekében magukba szívják. Valódi érzéseik tényleg csak azokra tartoznak, akikkel a parkban a szabadidejüket együtt töltik. De az is lehet, hogy a „piros lámpás” jelenetnél nem egy brit autóssal találkoztam, hanem egy ráérõs külföldivel – a rendszámot ugyanis nem figyeltem.
…és a Temze is tetszett.
Habók Lilla