Minõségi és mennyiségi boom a bortermelésben – A borkultúra reneszánsza Törökországban
Bécs/Budapest, 29.07.2008 – Dimrit, Sergikarasi, Narine. Ilyen ragyogó neveket viselnek azok a termékeny, nemesített szõlõfajták, amelyeket napjainkban Törökországban termesztenek. A Boszporusz országában reneszánszát ünnepli az évezredes borászati hagyományokra épülõ borkultúra.
Törökország csaknem 570 000 hektár területen fekvõ szõlõültetvényei nagy bortermelési potenciált jelentenek. (Összehasonlításképpen Magyarország 86.000 , Ausztria 48.000, Olaszország 849.000, Franciaország 889.000 és Spanyolország 1,2 millió hektárnyi szõlõterülettel rendelkezik.) Mindazonáltal az ország eddig elsõsorban étkezési szõlõjérõl és mazsolájáról volt híres, amely a szõlõtermés 95%-át adja. A megtermelt szõlõnek tehát csak kis részébõl készül alkohol. Ennek a kis résznek a 25%-ából a „Raki” néven ismert pálinkát állítják elõ, amely nemcsak a turisták kedvence, hanem a török lakosság körében is népszerû.
Minõségi borok már az Ókorban is
Ahogy a korabeli leletek bizonyítják, Kisázsiában már idõszámításunk elõtt 3000 évvel is telepítettek szõlõtõkéket. A Hettita Birodalom idején a bortermelés ie. 1650 és 1200 között élte virágkorát. Különösen az anatóliai bor számított magas minõségûnek, amellyel már az ókorban is igen magas áron kereskedtek. Így alakult ki az országot a régmúltban jellemzõ név: Wiyanawanda – A borok országa.
A következõ évszázadok alatt, mindenekelõtt az oszmán idõkben, a bortermelést jelentõsen korlátozták. Csak a nem muzulmán kisebbségek – mint az örmények, a görögök, valamint a zsidók – állíthattak elõ és fogyaszthattak bort. A kivételeket nem számítva az uralkodó szultán tiltotta a „kontroll nélküli” bortermelést. A korlátozásokat csak 1923-ban oldották fel, amikor Kemal Atatürk megalapította a Török Köztársaságot. Atatürk maga is nagy borkedvelõ hírében állt és pártolta a magánborászatok létrehozását.
A borgazdaság következõ fellendülésére 1970 és 1980 között került sor. Ekkor leginkább a borbarátok és a turisták járultak hozzá fogyasztás bõvüléséhez. Az 1980-as évek közepén bekövetkezett a bortermelés eltolódása a magasabb minõség és mennyiség felé.
Európától Anatóliáig
Törökország európai részén (Marmara és Trákia földjén) található a legfontosabb szõlõ termõhelyek 40 százaléka. Kevés kivételtõl eltekintve, mint amilyenek például a francia nemesítésû Pinot Noir és Sémillon, vagy a német Rizling, hazai fajtákból készülnek a vörös és a fehér borok is. A török borok õshazájának számító Fekete-tengernél ma már csak kisebb szõlõültetvények találhatóak. Itt túlnyomórészt olyan török fajták teremnek, mint a vörös Dimrit és Sergikarası vagy a fehér Narine. A törökországi szõlõfajták választéka egyedülálló, de a legnépszerûbb fehér borok a Hasandede, a Narince és az Emir fajtákból származnak. A legismertebb török szõlõfajták a Bogazkere és az Öküzgözü, ezek javarészt Közép- és Kelet-Anatóliában élnek meg. Sajátos karakterüknél fogva ezek a fajták a legtöbb bor közül kitûnnek.
Termékeny talaj
Kappadokia régióban Ürgüp térségében különösen sok borgazdaság mûködik. Közép-Anatólia vulkáni talaja és kontinentális éghajlata – a meleg nyárral és a száraz téllel – ideális körülményeket biztosít a szõlõ növekedéséhez és gondoskodik arról, hogy kimagasló minõségû vörös és fehér borok készülhessenek az itt termett szõlõbõl. Noha a termés jelentõs részét modern berendezésekkel dolgozzák föl, néha találkozhatunk olyan családi gazdasággal, ahol a maguk termelte szõlõt hagyományos présekkel préselik. A legfontosabb mai termõterületek az Égei-tenger körzetében és közvetlenül a tengerparton fekszenek. Ebben a térségben, ahol lényegesen több a csapadék, mint az ország belsõ, szárazabb részében – állítják elõ a török borok kétharmadát. Itt a vörös fajtákból Calkarasi-t és nemzetközi fajtákat telepítettek, mint például a Grenache, a Carignan, valamint egyre növekvõ mennyiségben a Merlot és a Cabernet Sauvignon.
A "Nyugat", mint példa
Törökországban a bor élvezeti cikként az elmúlt években reneszánszát éli. Bár az egy fõre jutó borfogyasztás 0,3 liter/éves mennyiséggel messze az európai átlag alatt marad (összehasonlításként Ausztriában 30 liter/év, hazánkban 33,4 liter/év ). Nagy lökést adnak a fejlõdésnek azok a nagy pincészetek, amelyek a minõségre helyezik a hangsúlyt. Ezen bortermelõk sikerén felbuzdulva kisebb pincészetek jöttek létre, amelyek a klasszikus francia Châteaux-k hangulatát idézik.
A boroknak Törökországban is megvan az ára. Egy palack közepes minõségû bor 6 euróba kerül, a magas minõségû borokhoz pedig 15 eurótól lehet hozzájutni üvegenként. A török borok csak egy ugrásra vannak a csúcsminõségû európai boroktól.
A török borok jövõje
Az igazi nagy áttörés a bortermelésben még várat magára. Ennek ellenére a török borok nagy jövõ elõtt állnak, köszönhetõen az évezredes tradícióknak és a borászok minõségtudatosságának. Az ország legjobb borai közé tartozik többek között a Villa Doluca Antik és a Kavaklidere Özel Reserve. Az 1926-ban Isztambulban Maison Vinicole néven alapított Doluca jelentõs múltra tekinthet vissza. A Kavaklidere Özel fajtából pedig vörös és fehér változatok is léteznek. A fehérszõlõk Tokat térségében, a vörös szõlõk pedig az Égei-tengernél teremnek.
