s már vitt is a kis motoros hajó.
Ruhád lobogott szépség-szemû tündér ,
te föld-lakó, víz-lakó, ég-lakó.
A Szent Márk tér nyüzsgõ galambcsodája
békét hozott. A föld, a víz, az ég,
aki ott volt mindenkit megigézett:
fehéret, sárgát, barnát, feketét.
Sikátorok. A zöld vizû lagúnák.
Viráglángokkal ékes ablakok.
A Gondtalanság ült a gondolákon.
Tündérszemekben szépség ragyogott.
Kalmár Város! Egykor gõgöt, hatalmat
vitt és hozott sok kinccsel telt hajód.
Tündér kacsint ki zöld lagúnavízbõl,
s a házsorok tûnõdõn hallgatók.
Bohócsipkák. Álarcok. Mennyi ékszer!
S üvegvilágban álarcos világ:
Murano játszik, villant, tündököltet
pirosat, sárgát, kékszínût, lilát...
Mindez, persze, tudom, hogy csak a felszín.
Lagúnák alján sötétlik a vér,
s ha kérdezem: komorrá lesz a tündér,
üveg könnycseppjén bú csillog, zenél.
Mi elmegyünk háromszínû világba,
mely múltjából nem élhet meg: haza.
Ott a lelkekre kereszt rásötétlik,
s fájó kereszten piros csillaga.
Lelkes Miklós