Zürich nem okoz csalódást látogatóinak: a tó, amelynek kifli alakja a leszálló repülõgépbõl oly szépen kirajzolódik, valóban elképesztõen kék színben tündököl. A folyótorkolatban hattyúk, sirályok, vitorlások, körülötte az Alpok havas hegycsúcsai.
Nem csak az útleírásokból, a város címerébõl is lehet következtetni, mire büszkék a zürichiek: az átlósan két részre osztott - az ég meg a tó kékjét és a hegy hótakarójának fehérjét összekapcsoló - címert oroszlán tartja. Sokan azonban a hómadarat tekintik városuk jelképének. Ám ez a parányi eltérés megbocsátható, különösen azért, mert az elõzetes elvárások többsége beigazolódik:
És ekkor jön a meglepetés. Minden kipipálva, de mégse akaródzik továbbmenni: mert nem a látnivaló az igazi izgalom, hanem az út odafelé. A középkori óváros alaposan rácáfol mindenre, amit Zürichrõl közhelyként mondanak, hogy pedantériája elviselhetetlen, hogy unalmas, hogy itt aztán csak a pénz dominál, s nincs helye könnyedségnek, szellemnek, semminek, ami kicsit is eltér a szokványostól, vagyis izgalomba hoz. Megannyi picinyke részlet késztet ámulatra, s a látogató lába földbe gyökerezik, megfeledkezik arról, hogy pár nap alatt "végezni" akart. Lényegében nincs óvárosi utca, ahol ez ne következne be, a kovácsoltvas kopogtatók, egy-egy ház, boltív, vagy a házfalakról letekintõ - vicsorgó, vigyorgó - középkori kõpofák láttán minden elmélet megdõl, s feltámad a vágy történelmi részletek felkutatására. Különösen olyankor, ha sikerül megérteni egy-egy bohókás háznevet: honnan a "repülõ hegy", a "bolondos szél" elnevezés? Igaz, nem mindegyik ilyen rejtély, az "üres zseb" például nem okoz semmi fejtörést.
Hosszabb tartózkodásra csábít az úton-útfélen csobogó - összesen majd ezer - szökõkút, a feltûnõen sok és ápolt park, a köztéri fák száma 17 ezer. És ugyancsak ámulatba ejt a város másik arca, az, amivel például Oberdorfban találkozik a látogató: a szûk utcácskák házainak kertje maga a falusi idill, olyan az egész, mintha a középkorban járnánk. Néhány sarokkal odébb máris ott a lüktetõ nagyváros, eleganciájával. S a legkülönösebb, hogy a Rätmmiststrasse zsúfoltsága, a nagyvárosi zaj csöppet sem zavaró.
Zürich, amely mindezt egyesíti, annyiban is eltér a szokványostól, hogy nem fõvárosa Svájcnak, jóllehet az igazán fontos dolgok - a pénzvilág rezdülései - mégiscsak itt történnek, s a város méreteinél jóval nagyobb a figyelem, amit a világ neki szentel.
Amikor a látogató már rájött, hogy ez a város mégiscsak elvarázsolta, kezd némi idõt szánni adatok és tények feltárására. Ekkor tudja meg, hogy minden hatodik svájci Zürichben vagy Zürich környékén él. A sok évszázados várostörténet mindenképpen összefügg a 88 négyzetkilométer területû tóval, amely nyolcezer évvel ezelõtt még a mai Paradeplatzig terjedt. Ma legmélyebb pontja 143 méter, s mivel hossza 40 kilométer, lényegében "tó létére" keskenyebb, mint a Mississippi. A tavat IV. Károly császár 1362-ben a városnak ajándékozta. Nem kevésbé fontos Zürich számára a szépségben a tóval vetélkedõ folyó, a Limmat, amely 100 méternél is keskenyebb, s egy kilométeres szakaszon az óvároson át kanyarog, majd a Sihllel egyesülve a Rajna felé veszi útját.
A víz egyébként is meghatározó. A 948 kútból 800 köztéri, 113 magánkézben van, és 35 úgynevezett ivókút. Naponta 2,5 milliárd liter víz csobog el, de ez csak látszólag bûnös pazarlás, hiszen a város teljes vízszükségletének alig 3 százaléka - és a kút egyébként is része a történelemnek. A helvétek a rómaiaktól tanulták a kútépítést, és hagyták örökül az utódokra, akik aztán a technológiát fejlesztették. A természetes víz, a tó, a folyó nem csak a látványt határozza meg, alaposan befolyásolja a város 400 ezer körüli lakosságának életét is. A természet közelsége magától értetõdõ, s mert a tó partján nem gyáróriások, hanem piros tetõs villák sorakoznak, az egésznek van valami nyaralójellege, amihez igazodik az itteniek életmódja is. Kiszaladni úszni egyet, vagy vitorlázni, egyszóval kikapcsolódni, ez itt megszokott és természetes, s aki csak a partról nézi, ámul és kicsit irigykedik.
Szokás lekicsinylõen beszélni az itteni kulturális életrõl, mondván: Zürichet nem ezért szeretjük. De hát az operaház, a több színház, a Tonhalle sokféle zenét kínáló koncertterme, a sok kis galéria ennek épp az ellenkezõjét bizonyítja, s azzal a tanulsággal szolgál, hogy minden azon múlik, ki mit keres a sokarcú városban. Amely mellesleg állami támogatással és magánszubvencióval nagyon is ad a kulturális programok fenntartására. A szellemet elvitatni pedig egyenesen nevetséges, hiszen Zürich e tekintetben mindig is gyújtópont volt. A középkorban a reformáció hatása messze kihatott innen - a távoli Angliáig -, a felvilágosodás idején pedig filozófusok, költõk, mûvészek zarándokoltak ide, s telepedtek meg, alkottak itt. Nem véletlenül ragadt a városra ekkor a Limmat-parti Athén név.
A zürichiek lelkesen ápolják a hagyományokat. Mondhatjuk ilyennek az itt mindennapos udvariasságot, amit némelyek provincializmusnak tartanak, pedig oly jólesõ. A hagyománytisztelethez tartoznak az ünnepek. A legnevezetesebb, a télégetés (Sechsläuten) - amelyet sokáig hagyományosan március 21-én rendeztek, majd a jobb idõ reményében áprilisra helyezték át - ha õrzi is a hagyományt, azért korszerûsödött: a 3,4 méter magas, 80 kiló vattát tartalmazó - a telet jelképezõ - bábut, a Böögöt ma pirotechnikus készíti. Mert voltak rossz tapasztalatok, például az elõírás szerinti délután hat órát be se várva, a szél már kettõkor lángra lobbantotta a bábut, s a rituális felvonulás kezdetére annak már csak a nyomai voltak meg. Még ennél is rosszabb volt persze, amikor nem akart meggyulladni, ez ma nem fordulhat elõ, a Böög készítõje - a Bulbindermeister - petárdákat is épít a testbe, miközben egy jottányit se tér el a külsõ megjelenés elõírásaitól. A fej átmérõje szigorúan 180 cm, a karoké 190, a bábu orra répából van, bal vattakarjában rõzseseprût tart, s a 3,4 méter magas alak egy 13 méteres farakás tetejére kerül. Az április 16-át követõ hétvégén már szombaton jelmezbállal kezdõdik a mulatság, majd vasárnap a gyerekeké a terep, õk masíroznak át a városon. Az igazi ünnep hétfõre esik, a 27 céh kosztümös felvonulása a szigorúan elõírt útvonalon egész nap tart. A csúcspont a bábu hat órakor esedékes meggyújtása - s amikor már csak hamu van, akkor Zürich egyetlen szabadtéri kocsmává változik. Aki éppen Zürichben jár, bármikor részesülhet valamilyen vidám ünnepben. Csak egyet ne reméljen: bármennyire is tud németül, az itteniek beszédét biztos, hogy nem fogja megérteni. Nem kell szégyenkezni: a Züritüütsch, amit a 3,5 millió svájci németbõl 2,5 millió beszél, rejtély a német anyanyelvûek számára is.
A cikkhez további képek is tartoznak! Klikk ide <<<